Hiro bácsi kizavar a házából. Közben torka szakadtából üvölt, hogy meg ne lásson mégegyszer...
  Nem sajnos nem így történt. Pedig sokkal jobb lett volna, ha így történik. Még Hiro apó haragját is szívesebben viseltem volna. Még ha pofonvág, vagy ha ismételten orrba rúg...na jó, ennyire azért nem, de eléggé...egy két csattanás belefértvolna, ha nem tudom meg, amit most tudok. Hiro bácsi ugyanis legalább 5 percig leesett állal bámult rám. Aztán öt percbe tellett, amíg sikerült becsuknia a száját. Újabb öt percet vett igénybe, amíg nézett, és megbizonyosodott róla, hogy valóban engem lát. Meglehetett vagy öt perc újból, míg felmérte a kérdés jelentését, és jelentőségét.
- Hiro bácsi...
- Miért érdekel ez téged?
- Ööö - violinkulcs, basszuskulcs, eszembe se jutott, hogy erre rákérdez - Hát csak úgy!
  Felemelt karommal a levegőben megállítottam az apó felém lendülő jobb kezét, ezt azonban a sípcsontom sínylette meg, amibe az asztal alatt belerúgott.
- Ne hazudj, ha mondd meg! - rivallt rám.
- Apó, ezt nem értené meg úgysem - nyögöm, és könnyek gyülekeznek a szemembe a sajgó bokám miatt. Most az egyszer ez még kapóra is jön. A bácsi azt hiszi, hogy valami kis tinédzsergonddal van dolga, amin előbb-utóbb úgyis túlteszem magam. Sosem látott még sírni. De a tanítványait már igen. Tudtam, nem nagyon firtatja a dolgot. Most sem tette.
-Kimiko, ez...
-...chan...
- Ez olyan dolog, amiről még senkisem beszéltem.
- De miért nem, apó?
- Mert az ilyen kíváncsi, buta papnők teszik tönkre ezt az amúgy is egyre romló társadalmat!
- Hiro bácsiiiii..........
- Na ne pillogj rám a barna szemeiddel! Azzal nem tudsz meghatni!
- És ezzel? - kérdezem, és a barna szemeimből rögtön kisajtolok néhány átlátszó könnyet. Ezzel telibe találok. A bácsi is szipog egyet, majd megtörli a bajszát.
- Kimiko... - kezdi. Mikor fogja már a chan-t a végére mondani??????????
- Igen?
- Erről senki nem tudhat, de a szüleid és Chiyo papnő...nos... nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem épp a tisztességes szándékaikről voltak híresek. Sok tisztázatlan ügyük volt, amiről sosem derült ki az igazság. A faluval lévő viszonyuk sem volt épp idilli, hisz, bár senki sem mondta meg nyíltan a szemükbe, féltek tőlük, sőt volt, aki egyáltalán nem rokonszevezett velük, tudván, megbízhatatlanok.
  Teát tölt még nekem, és olyan hangon beszél, mintha a nekrológját olvasná föl. Tudja, hogy fájdalmat okoznak nekem a szavai, mégis végigmondja. Ezt kértem, fölkészültem mindenre, és ezzel ő is tisztában van.
- Egyetlen dologról sosem derült ki, hogy benne volt-e e kezük. Ez pedig az unokám halála volt. Mitsukót az utcára kidobva találták meg, a papnő házától nem olyan messze. - megremeg a hangja. -  Kétlem bár, hogy ebben a szüleid is felelősek... pár nappal a haláleset előtt költöztek el a messzi városba. Az unkám let volna Chiyo papnő utódja. Nagyon furcsa, hogy a szüleid elköltöztek...hiszen nem hagyhattak volna sorsodra téged. Pedig akkor még nem volt a papnőséged még csak betervezve sem. A szüleid mégis itthagytak, mintha tudták volna, nem lesz bajod. Sok csúnya dolgot lehet elmondani róluk, de azt nem, hogy ne szerették volna a lányukat.
  Elhallgat, majd rámnéz. Hirtelen megragadja a kimonóm ujját, és magához ránt.
- Szerinted mi történt, kicsi Kimiko? - sziszegi.
  Megrémülök tőle. Csak ülök ott, az arcom néhány centire az övétől, szinte érzem az idegességéből fakadó felforrósodását az arcának. Erősen markolja a karomat, és biztos vagyok benne, bármit mondok, nem fogom egy egyszerű pofonnal megúszni.
- É... én nem tudom, Hiro bácsi?
- Nem tudod? Sejtésed sincs? - negédeskedik az apó, és mégjobban megszorítja a karom.
- Nincs! - rázom a fejem elszántan, és szememből már igazi könnyek potyognak, nem azok a kis mímelt cseppek, amiket az apó megpuhítására használtam.
  Az apó olyan dühös, hogy majd fel robban. Olyan erővel vág pofon, mint még soha, és elesem, beverem a fejem a földbe, csillagokat látok. Az utolsó, amire még emlékszem, néhány érdekes pötyögés...mintha valaki telefonon tárcsázna... aztán...semmi. Feketeség.