A szobám padlóján ülve bőgök, mint egy ovis. Mitsuko néz engem a nagy szemeivel, és ártatlanul pislog. Két zokogóroham közben olyan ordítok rá, hogy még a képben is meglebben a haja.
- Te meg mit bámulsz?
- Hároméves koromban bőgtem így utoljára - jegyzi meg nagy ártatlanul.
Valami különösen obszcén dolgot szeretnék a fejéhez vágni, de megint rámtör a zokogás. Hogy mi is láttam? Leírom:
Én, Kimiko, mint Mitsuko mentem az úton. Kicsit más volt az utca, mint most, de felismertem. Épp Chiyo papnő háza előtt ment el. Elég sötét volt, de ennek ellenére fülledt meleg, éreztem, hogy folyik rólam a víz. Jobb kezem türelmetlenül végighúztam gyöngyöző homlokomon, és sóhajtok egyet. Chiyo papnő háza felé nézek, mikor valami motozást hallok. Ezt furcsállom. Már 3 napja, hogy megvolt a papnővé jelölésem, és igazság szerint tilos lenne leskelődnöm. De még csak 14 éves vagyok...és koromhoz képest rettentően kíváncsi. Odalopakodom a házhoz, és a résnyire nyitott ajtón bekukucskálok.
Tűz lobog a kandallóban, ami megvilágítja a házban tartózkodó két személyt. Az egyik Chiyo papnő - vitathatatlan, megismerem már csak a papnőruháról is, de jellegzetes, kissé görnyedt testtartásáról is - a másik egy férfi, középkorú, a félhomályban nem tudom rendesen kivenni az arcát,de valahogy úgy érzem, mintha ismerném.Beszélnek valamiről. Nem hallom tisztán, ezért óvatosan, nehogy bármi zajt csapjak, még közelebb lopózom, és fülemet az ajtó nyílása mellé tapasztom.
- De biztos vagy benne? - kérdezi Chiyo papnő.
- Egészen biztos - válaszol a férfi. Ismerős a hangja, de nem jövök rá, honnan.
- Mi lesz, ha lebukok?
- Ugyanmár, hogy bukhatnál le? Chiyo-chan, te lennél az utolsó, akit gyanúsítanak.
- Figyelj...most menj el...majd még jelentkezek...
- Akkor jelentkezz, ha már elintézted! Előbb ne!
- De...
- Nincs de! Azt teszed, amit mondtam, különben...
- Mi különben? - fakadt ki Chiyo papnő. - Azt hiszed, nekem könnyű? Te is fenyegetsz, más is fenyeget, hogy a lányt válasszam, megvolt, most meg öljem meg! Nehogy sétagaloppnak fogd fel ezt az egészet!
Mitsuko, azaz most én elhátrál. Hogy ölje meg...kit is? Csak nem...ENGEM?
Hosszú csend.
- Mentem! - hallom a férfi hangját. - Tudod, mit kell tenned!
Chiyo papnő egy igen csúnya szót mond a férfira. Mikor feleszmélek, hogy talán el kéne mennem az ajtótól, már úgyis késő lenne...lenne bizony, merthogy a férfi a hátsó kijáraton távozik. Kedvem lenne odamenni, és megnézni, ki az, de meg sem merek moccanni.
Chiyo papnő háttal áll nekem. Nem látom az arcát, de a félhomályban, melyet a kandallóban lobogó tűz ad, szerintem nem is láthatnám. Hirtelen megfordul! Pont szembe néz velem. Riadtan felkiáltok, és elhátrálok az ajtótól, de már késő. Chiyo-chan feltépi az ajtót, és ott áll velem szemben, arca szinte füstöl a dühtől. Amint meglát, megváltozik az arckifejezése.
- Mitsuko-chan! - szól, olyan szeretettteljesen, amilyenen egy anyuka szólítja a gyerekét - nem akartalak megijeszteni, nem tudtam, hogy te vagy!
- Chiyo-chan! Elnézést kérek! - gyorsan felállok, és etikettnek megfelelően meghajlok. - Én nem akartam hallgatózni, komolyan, csak...
Megakadok. Mit mondhatnék? Ez olyan, mint amikor a diák a nyitott füzetből felnézve: Én nem akartam puskázni, csak...
- Ugyan, kicsim, semmi baj. De mit keresel ilyen későn az utcán? Gyere be,szólok a szüleidnek, hogy jöjjenek érted. Nehogy valami bajod legyen - és mosolyog.
Gyanús a helyzet.
- Ne aggódjon, Chiyo-chan, nem vagyok már kisgyerek...
- De kicsi szívem, te leszel a leendő papnő, az utódom. Féltelek. Gyere be, megiszunk egy limonádét, jól lehűt ebben a melegben, aztán hazaviszlek, vagy szólok a szüleidnek.
Hazudnék, ha azt mondanám, hiszek neki. Magamban drukkolok is Mitsukonak, hogy be ne menjen. Azonban belátom, nem tehet mást.
- Köszönöm, Chiyo-chan! - ezzel bemegyek mellette a kinyitott ajtón.
Nem gyújt villanyt, ugyanúgy csak a kandallóban lobogó tűz szolgáltat némi fényt.
- Szereted a limonádét, angyalom? - kérdi a papnő. Bírom a stílusát, amivel a gyerekekhez beszél. Viszonylag későn, harminckét élves korában lett papnő, ezért sok gyerekhez úgy beszél, mintha a nagyanyjuk lenne.
- Igen...köszönöm.
- Csüccs le! - int a kandalló mellett lévő fotelra.
- Chiyo-chan, nincs melege? - kérdem, mikor megcsapja arcom a tűz forrósága.
- Ááá, nincs - válaszol szórakozottan.
Fura.
- Tessék, kicsikém a limonádé! Szólj, ha nem lenne elég édes! - nyújt felém egy poharat.
- Köszönöm! - elveszem, és a benne lévő kiskanállal megkevergetem. Hallom,amit a cukor karistolja a pohár alját.
- Ööö, papnő... - kezdenék bele, amikor látom, hogy a szemben lévő fotelben ül, nézi a tüzet...és a kezében lévő limonádéba potyognak a könnyei!
Leeseik az állam. Még sosem láttam őt sírni. Felém néz. Leteszi a poharát egy asztalra, majd feláll, és odajön hozzám. Nagyon megijedek.
- Bocsáss meg! - kiáltja hirtelen, majd odakap, megragad, és egy rántással kitekeri a nyakam. Itt ébredtem fel a Mitsuko által előidézett transzállapotból. Én is átéltem Mitsuko halálát, és az egész szörnyűséget.
