Ez fura. Álmodok? Ááá, nem ezek víziók. Lázálmok. Furcsa, hogy tudom, hogy csak vízióim vannak, amik a törött vállam miatt lehetnek. Ha ennyire reálisan látom a dolgokatm, az bizonyára azt jelenti, hogy hamarosan fel fogok ébredni. Olyan érdekes, és félelmetes ez az álomkép. Olyan, mintha tűz égne körülöttem, de ezek a lángok kékek, és fagyosak. Tutira lázam van. Kitapogatnám, hogy Mitsuko az obim öve alatt lapul-e még, de nem...hol elvették-e(ha igen, és férfi volt kiherélem mind, hogy merészeltek oda benyúlni???) vagy csak álmomban nem érzem, nem tudom. A kék tűz mögött árnyékok mozognak. Az egyiket felismerem - Hiro apó. Nem lát engem---hogy is láthatna, csak álomkép. Ennek ellenére is fellángol bennem a düh. Aljas mocsok disznó! Kétszínű állat, hogy vernék többszínűre! A többi árnyék is ismerős... az unokatesóm, és a kicsik, Bill, Stabil, és Csernobil...ááá de szemét vagyok. Van még két, kimonós árnyék...bizonyára a szüleim. Róluk már nem is tudom, mit gondoljak. Mindenki ellenem fordult volna---ááá, bittos nem, annyira peches még egy magamfajta, agyament papnő sem lehet. Világosság. A hosszan emlegetett alagút. Amúgy ez böszmeség, nincs itt semmiféle alagút, a fény növekedése csak optikai csalódás, a látótér kiszélesedése.
  Kinyitom a szemem. Rögtön újra becsukom, Rohadt erősen süt a Nap, már ha ez egyáltalán a Nap. Azé remélem, nem kerültem Doktor Frankeinstein műtőasztalára. Fázok. Hirtelen kicsit sötétebb lesz. Valaki fölémhajol. Hunyorgok, és meglátom,hogy az az illető nem más, mint egy nagyjából velem egykorú, fehér hajú, lila szemű fiú. Valami nem stimmel. Ilyen színjátszós tüneteket rajtam kívül senki nem szokott produkálni. A srác nem szól semmit, csak néz. A homlokomra teszi a kezét.
- Lázad van! - jelenti ki. - Legalább 39 fokos lehet - ezzel feláll, és magamra hagy.
   Akkor ez megmagyarázza, miért reszketek annyira. Érzem, ahogy csorognak a könnyeim, de olyan forró az arcom, hogy ezeket is szinte jégcseppecskéknek érzem, és csodálkozom, hogyhogy nem havazik a szememből. Enyhén émelygek is. Megpróbálom megmozdítani a bal vállamat, és felsikoltok a fájdalomról.
- Ne kapálózz! - hallom a fiú hangját. - Eltörött a vállad. Ha túlerőlteted, még nagyobb baj is lehet belőle.
  Nem válaszolok. Elment a hangom. Hol lehet Mitsuko? Nem érzem, az övem alatt. Valaki ülőhelyzetbe emel, most már látom, hogy egy laborszerű helyiségben vagyok. Nagy nehezen arra a valakire nézek, de csak az a fiú az.
- Idd ezt meg! - dug az orrom alá egy gusztustalan, epezöld folyadékkal teli üvegpoharat - Nyugi, nem méreg. Segít - teszi hozzá, mivel látja, hogy menyire bizalmatlan vagyok.
   Bár nem hiszem el neki, de meg kell innom. Nem tehetek mást. Reflexből bal kézzel nyúlnék érte, de csak újabb fájdalmas kiáltás lesz belőle.
- Na használd a bal kezed, amíg meg nem gyógyul - figyelmeztet.
   Jobb kéz. Mivel balkezes vagyok, így elég érdekes. Megfogom a poharat, és belenyalintok a löttybe. Valami B-O-R-Z-A-L-M-A-S!!!!!! Mintha csukamájolajat innék. Hányingerem lett tőle. Már tenném le, de a fiú megállít.
- Nana, tessék csak meginni.
- Szörnyű! - tör ki belőlem, majd hirtelen észbekapok - Visszajött a hangom! - mosolyodok el.
- Na látod? - somolyog a srác is.  - Idd meg mindd, jót tesz, és a vállad is hamarabb meggyógyul.
   Óvatosan kortyolgatom a gusztustalan gyógyszert, és minden korty után elfintorodok.
- Mi ez? - kérdezem meg.
- Nem akarod tudni - kacagja el magát a fiú.
   Ez bíztató. Nagy nehezen legyűröm. A srác el nem mozdul mellőlem.
- Ki vagy te? - kérdezem, miután "megmazochizmultam" magam( ahogy Hiro bácsi mondaná" azzal, hogy megittam azt a löttyöt.
- A nevem Kazusi.
- Hogy kerülök én ide? - nézek szét. - Ez egy labor?
- Az? - válaszolja. - Az én laborom. Én vagyok itt a doktor.
- Mi az az itt?
- Kyoura.
- És az mi?
- Egy város. A kitaszított szellemek városa.
   Szinte hallom, ahogy kifut az arcomból a vér.