Kikyo-chan

- A ... a Kitaszított szellemek falujában? - hebegem, és akkora szemekkel nézek a fiúra, amekkorával csak bírok.
- Igen. - bólogat. - Kyourában.
- De... ez... ez csak tévedés lehet...
- Nem az. Kyourában vagy.
   Leesett állal bámulok. Hallottam már erről a faluról, ahol a kitaszított szellemek élnek, és minden rémálmomban ez a falu szerepelt. Mindig azt álmodtam, hogy elkapnak a szellemek, és felfalnak. Persze, amióta nagyobb vagyok, tudom, hogy ez lehetetlen, gyermeki "rémálmodozás", de ezek a gyerekkori emlékek újraélednek bennem, és olyan hirtelen ugranék le az asztalról, hogy megint orra esnék, ha Kazusi nem teremne ott, mint a villám, és kapna el... a bal vállamnál. Remek reflexei lehetnek, még a számat is befogja, hogy ne ordítsam el magam. Megvárja, míg valami "mmmm" végigrezegteti a hangszállaimat, és mikor már nem kapállózok, kicsit lazít a szorításon. Könnyeim a kezére csorognak, ezért most olyan óvatosan fog meg, mint a hímestojást, felemel, mintha csak egy tollpihe lennék, és visszaültet arra a műtőasztal-szerűségre. Tovább szipogok, hüppögök. El akarok szökni. De nem tudom, hogyan. Kicsit már mozog a vállam. Jót tett ez a csodaszer. Fájni, persze, ugyanúgy fáj, semmit sem enyhült.
- Te... Kazusi - krákogom. - Hová tűnt Mitsuko?
- Mitsuko? - néz nagyot. - Az ki?
- Ööö... - azon gondolkodok, mennyire nézhet hülyének, és végül kockáztatok . -Az a fénykép, amit az obim öve alá rejtettem.
- Jah, hogy az - bólogat a srác, és leül mellém a műtőasztalra. - Mitsukonak hívják, akit ábrázol...
- Hol van a fénykép? - kérdem élesen.
- Kivettem.
- Kivetted - ismétlem színtelen hangon.
- Igen.
- Az obim öve alól.
- Az obid öve alól - most ő ismétel, és bosszantóan természetes hangon beszél.
   Ránézek. Pár pillanat múlva érzékeli, hogy figyelem, és visszanéz rám. Mikor a tekintetünk találkozik, bal kézzel úgy törlöm képen, hogy ő leesik, velem együtt, csak én az asztal másik oldalán kötök ki, és ismét elkezdek bőgni. Háromévesnek érzem magam. A földön fekszek és zokogok a fájdalomtól, és a tehetetlenségtől.
  Hallom, ahogy Kazusi feláll. Semmi jóra nem számítok. Mikor odaér hozzám, a jobb karomnál fogva durván felránt a földről. A kimonóm gallérját megszorítva közel ránt magához, és az arcom üvölti.
- Normális vagy? Ostoba, hálátlan liba! Így sosem gógyul meg a vállad!
- Hogy merészeltél benyúlni az obim öve alá? - nyöszörgöm.
- Benyúltam az obid öve alá. Eszméletlen, hogy téged ez jobban zavar, mint a vágások a combodon.
- Hogy mi? - nézek nagyot.
  Kazusi elfintorodik.
- Nincs semmi hátsó szándékom, úgyhogy ne csapj le!
  Ismét felültet az asztalra, és felhúzza a kimonóm, annyira, hogy ha egy centivel magasabbra húzná ez a hentai disznó, már orrba verném.
- Ezt nézd! - mutat a combomra. - Nem igaz, hogy nem fájnak.
  Véginézek magamon. Mindkét combom vérrel van kipingálva, a saját véremmel. Sebtetkót, fú de menő... úgy értem, gusztustalan.
- Mi a fene ez? - kérdem néhány oktávval magasabb hangon.
- Vérroncsoló-méreg volt a sebeidbe csöpögtetve. Ha nem tisztítom ki a sebedet, egy-kér óra és véged. Ráadásul ezzel a meneküléssel csak jobban meggyorsítottad a méreg terjedését. Gondolom az a " jóakaród" azért a combodon vágott meg, mert innen terjed el a leggyorsabban a méreg. Ennek ellenére szerintem elég hentai lehetett.
- Hogy a fenébe kerülök ide egyáltalán? - kérdem hirtelen. - Ki is vagy te tulajdonképpen?
- Kazusi Hatako. Kyoura orvosa. Én voltam, aki észrevette a kocsit, amiről csorgott az olvadt vas, és követtem, puszta kiváncsiságból. Szintén én voltam, aki megmentettelek, attól az embertől aki üldözött, és megöltem az illetőt.
   Olyan csend ereszkedik ránk, hogy még a lámpa tompa zümmögését is fülsiketítőnek érzem.