Ismét vizilóásítással indul a napom. Világéletemben szerettem aludni, mint a mormota, étvágyam volt, mint a farkasé, és mindent meghallottam, fülem, mint a rókáé...talán ez volt az oka, hogy okaaszan, ha beteg voltam, mindig állatorvoshoz vitt. Bár ott otooszan is törzsvendég volt...hogy miért? Hát hadd jellemezzem: Lófogú, pókhasú, harcsabajszú, halvérű izompacsirta volt, erdőben jó kocavadász, de egyébként bivalyerős csirkefogó. A Falu nagykutyája, hiába született tyúkeszűnek, és mégis folyton kakaskodott, bogaras volt, szegény ürge... talán tőle örököltem az folytonos kétbalkezességemet, és hülyeségeimet.
  Mosakszom, hörcsögöt tömök, imádkozom Chiyo-chanért...már nagyon unom...
  Elindulok, hogy segítsek a falu lakosainak. Hiro bácsi könyvéhezmég hozzá se nyúltam, ott van a futon-om mellett. Majd fellapozom, ha már tényleg nagy szükségét érzem...
  - KIMIKO-CHAAAAN!!!!!!! - rohan felém egy kisfiú. Ismerem, az egyik másodfokú testvérem keresztfia. Majdnem mindenki rokonom itt a faluban. Seto, a kisfiú, mikor beér elém, liheg, mint a bolond, majd nagy nehezen kinyögi, hogy az unokatestvérem szül.
- MIIII??? - visítok fel...bár magam sem tudom, mit tehetnék, de odarohanok. Feleslegesen, mire odaérek, már három kis sivítozó baba rugdalózik a bölcsőben.
- Kimiko-chan? - szól az unokatestvérem, Natsume. - Van egy kis baj velük...
  Nagy nehezen kiszedem belőle...ugye, három gyerek, hat láb...csak hát nem egyenlően elosztva...az egyiknek csak egy van, a másiknak kettő, a harmadiknak három... ez...DURVA!
- Mi legyen a nevük?
- Hát...ööö...Bill, Stabill, Csernobill... - sorolom.
  Az unokatestvérem kizavar. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy megfogadja a tanácsom. Alig vágódik be az ajtó az orrom előtt, kiabálásra leszek figyelmes, és látom, hogy Natsume férje, és annak anyósa veszekednek.
- Anyuka, miért nem szólt, hogy jön? - kérdezi a Keiichiro, a férj.
- Mert látni akartalak téged is, fiam! - hangzik a válasz.
- De anyuka, már hatodszorra toppan be váratlanul.
- Akkor az idén újíthatnátok! Mondjuk úgy, hogy be is engedtek!
- Anyuka...
- Édes fiam, te egyáltalán nem szeretsz engem!
- Dehogynem, Anyuka! Szeretem a főztjét, szeretem, hogy halandó...
  Elsunnyogok, majd pár házzal odébb visítva röhögök. Ezt nem lehet kibírni. Hiro bácsi arra megy, és megint felképel. Utasít, hogy azonnal fogjak neki a könyv elolvasásához, különben sosem lesz belőlem jó papnő! Káromkodni kezdek, mire kapok még egyet. Hiro bácsi, mióta a szüleimet elküldték egy messzi faluba dolgozni, és már egy éve nem láttam őket, csak pénzt küldenek nekem folyton haza, isten tudja miért, de feladatának tekinti a nevelésem.
- Hiro bácsi...hogy esne hadifosságba...
  Meghallván a saját hangom megint nevetni kezdek...cseppet sem nőies hangon. Elhajolok a harmadik füles elől, és nevetbe hazaszaladok, közbe egyszer sikerül orra esnem a földig érő kimonómban.
  Nagy kelletlenül kezembe veszem a könyvet. Találomra felcsapom, hogy legalább egy-két szemelvényt olvassak belőle. Rengeteg a szabály, néhányan megakad a szemem.

1. Egy jó papnő mindig mindenkin segít, mert mindenhez ért.
25. Egy igazi papnő sosem nevet hangosan, a kacarászásnál több nem menengedett.
90. Egy jó papnő soha nem kapkod. Mindig időben van, soha nem késik el sehonnan.
481. Az igazi papnő ugyanúgy segít a legjobb barátján, mint halálos ellenségén. Már csak azért is, mert egy magát papnőnek valló személynek nem lehet ellensége, az utálatot pedig csak szótárból ismerheti.
6391. Bármi történjék, egy jó papnő higgadt.
9111. Soha senkit nem sért meg. Hivatására büszke, esetleges hibáiért mégis tud bocsánatot kérni.
19562836...........................
  Kis híján elalszom a könyv fölött. Most valahogy azonban mégis ébren maradok. A szabályok végtelenek. Nem tudom megjegyezni őket, sem pedig betartani.
  A könyv legeléjére lapozok. Leesik az állam. Egy bekezdés szerint egy hónapon belül Kamit kell választanom magamnak, akinek a kezébe ajánlom az életem. Kami is rengeteg van. Legalábbis a falumban, Setaki-ban legalább 2000-et ismernek. Lehet, hogy japán más részein nem így van. A falum rettentő elzárt...200 km-es körzetben egy falu sincs a közelben. Sok hagyományt felejtettünk el, és rengeteg újat teremtettünk magunknak, mi Setaki-iak. Biztosra veszem, hogy a vallásunk is más lett az idők folyamán.
  Gondolataimba merülve fésülöm fehér hajam. A tükörbe pillantva látom, hogy szemem zafírkék. Nem vagyok meglepődve...szemem szinte naponta változtatja a színét. Régen a szüleim azt mondták, akkor leszek igazán felnőtt, ha minden érzésemhez egy-egy szín fog társulni. Ez egyenlőre még nem sikerült...szemem színe rendszertelenül változik. Lassan végighúzom a hajkefét térdemig érő hajamon. Sosem vágattam le. A papnőknek tilos levágatni a hajukat, hisz régen mindenkinek tilos volt, de én, papnő lévén, teljesen a hagyományok foglya maradok életem végéig, ha csak nem küzdök, és nem újítok, ha nem török utat saját magamnak. Persze nem tudtam, hogy papnő leszek. Egyszerűen csak a szüleim nem engedték, hogy lenyesessem. Sosem tudtam meg, miért, és szerintem már nem is fogom.