Mitsuko álla leesik. De térdig. Én pedig, mintha csak a tükörképe lennék, pont úgy csinálok. Úgy bámulunk egymásra, mint hal az akváriumban. Pár idegtépő másodperc után megrázom a fejem, és felolvasom újra a két nevet.
- Kiriyama Ryo. Kiriyama Shiyouri - Mitsukora nézek, és kitör belőlem: - B****ki!
- Ha arra gondolsz... - kezdi Mitsuko.
- Hogy?
- Hogy a szüleid...
- Hogy ők!
- Ez biztos?
- Sajnos nagyon úgy tűnik!
- Dehát ők...
- Ők mi?
- Ők miért?
- Jó kérdés...
  Ebből a zavaros beszédből valószínűleg kívülálló semmit nem érthetett volna.
- Akkor hát azért találtad ismerősnek annak a férfinek a hangját!
- Az otoosan volt, igen! - bólogatok. Meglepően könnyen társalgunk erről, mintha csak épp arról fecsegnénk, milyen szép időnk van. Aztán bőgni kezdek. A mai nap már másodszorra. Régen sose bőgtem ennyit. Tulajdonképpen kicsi koromban szinte sosem sírtam. Ne sírtam, mikor itthagytak a szüleim, nem sírtam, mikor Hiro bácsi első alkalommal lecsapott. Nem sírtam, mikor minden képzés nélkül papnőnek választottak, akkor sem, amikor a gyerekek nem játszottak velem, mert én csak a "furcsa kis papnőtanonc" voltam. Akkor sem kaptam zokogórohamot, mikor be kellett költöznöm az új házamba, és hörcsögöket tömni, meg papnőkimonót viselni ( pedig akkor legalább okom lett volna rá ) Már egész régóta nem produkáltam ilyet. Most pedig alig 2 óra leforgása alatt sikerült kétszer is a szó szoros értelmében "lebőgetni" magam. Hogy a ***** ******!
  Mitsuko csak néz. Egyáltalán nem ideges. Félek, hogy mérges rám.
- A szüleid elintézték, hogy megdögöljek! - jelenti ki leplezetlen őszinteséggel.
- De erről én nem tudt...
- Vigyél vissza Ojiiszan-hoz!
- Mitsuko? - nézek rá!
- Vigyél vissza! Ha kit tudtál lopni a fiókból, vissza is tudsz csempészni. Igaz, rohadt unalmas volt ott, de én nem akarok itt maradni! Vigyél vissza Ojiisan-hoz!
  Mentegetőzni kezdenék.
- Azonnal! - nyomatékosít Mitsuko elővéve az idegesítő stílusát.
 Nagyot sóhajtok. Otoosan megbeszélte Chiyo papnővel, hogy ölje meg Mitsukot. Miért? Engem akart volna a helyére? Nem létezik! Ez ötéve volt, akkor én még kicsi voltam, mint szóba jöhető. Különben is, nincs szülő aki így ki akarna cs***ni a gyerekével. Mitsukot nem érdekli az ürügy. Lassan már engem sem. Semmi értelme olyan dolgon rágódni, ami már megtörtént, okot keresni pedig egy gyilkosságra még feleslegesebb.
  Felkapom a fényképet. Megszokott helyére teszem, az obim öve alá. Elég csúnya dolog itt hordani, de úgyse lát semmi olyat, amit társaságban nem mutogatnék, és máshol meg észrevennék.
Elindulok a Hiro bá' házához vezető úton. Mitsuko meg sem szólal a zsebemben. Most először kívánom, hogy bár lökné a süketet, és be nem állna a szája! Inkább ordítozzon velem, még azt is jobban viselem, mintha némasági fogadalmat tesz.
  A házhoz érek. Reménykedek, hogy nincs otthon az apó,de amint megérkezek, már ki is dugja a fejét az ajtón, mintha csak megérezte volna, hogy arra járok!
- Ááá, Kimiko!
- Chan.
- Esti séta? Nagyon jó! Főleg lökött papnőknek! Gyere be kicsim, iszunk egy teát, vagy egy limonádét.
 Legszívesebben elhánynám magam. Gyanítom, hogy soha többet nem leszek képes limonádét inni.
- Valami baj van? - kérdi.
- Nincs - vágom rá, és mosolyt erőltetek az arcomra. Bemegyek.
- Teát, vagy limót? - kérdi.
- Teát. Köszönöm!