Kikyo-chan

  Csendben ülök az apó konyhájában, és azon töröm a fejem, miközben a teát főző bácsit nézem, hogy hogyan tudnám visszacsempészni Mitsukót az ojii-szan-ja tudta nélkül.
- Affene, nincsen cukor! - morog az apó. - Várj egy kicsit, mindjárt szerzek a spájzból.
  Kimegy.
- Na, mire vársz, gyilkosok gyereke? - kérdezi Mitsuko, én pedig kis híján harmadjára is elbőgőm magam.
- Hagyjál! - morgom.
- Hogy mit akarsz? - lepődik meg Mitsuko.
- Dugulj el! - krákogom.
- Kimiko!
- Neked Kimiko-chan!
- Na ide figyelj!
- Te figyelj! Nem teszlek vissza a fiókba!
- Miiiiiiiiiiiiii????????? - olyan hangon visít, mint a nyúzott malac.
- Kuss! Jön az apó.
  Bejön Hiro bácsi.
- Kivel beszélgettél?
- Ööö - kapaszkodózt keresek. - Csak egy madarat hesegettem el az ablakból.
- Aha..
  Halelujah!!!!!!! Nem vette észre, hogy nincs ablak a szobában.
- Tessék, Kimiko...
-...chan...
- A tea!
- Köszönöm.
- És mondd csak! Hogyhogy ilyen későn erre jártál?
- Csak sétálni mentem, apó, komolyan! - bizonygatom.
CSATT!
- Mi a ****? - káromkodom el magam.
- A homlokodra van írva, hogy füllentesz!
- Maga csak ne olvasgassa a homlokomat!
   Hiro bácsi somolyog. Én is. Egy darabig csendben isszuk a teát. Én valójában csak akkor kortyolok bele, ahányszor mondanivalóm lenne, de nem akarom kimondani. Ám a tea elfogy...így hát...
- Hiro bácsi?
- Tessék?  - néz fel az apó a teából.
- Mesélne nekem a 4 emberről?
- Ki lenne az a négy ember?
- A szüleim, Chiyo papnő, és... az ön unokája, Hiro bácsi!