Sírásra ébredek. Aztán megérzem, hogy valami fán fekszek, ami zötyög. Mi a fene? Ki sír? Mi történik? Hol vagyok?
   Egyre cikáznak a fejemben a kérdések. Egyre rögtön választ is kapok.
- Ki- kimiko? - hallom egy hangot az obim öve alól.
- Mitsuko! - suttogom, és kikapom a fényképet.
  Úgy sír, mintha fizetnének neki érte.
- Kimiko, ne haragudj azért, amit mondtam, én...
- Ssss, csenden! - teszem az szám elé az ujjam. - Egy régi postakocsi szerűségben lehetünk. Nehogy meghallja a kocsis. Van fogalmad róla, hogy mi történt?
- Van! - bólogat Mitsuko. - Az Ojii-szanom egy szemét disznó!
- Mitsuko!
- Az! Miután elájultál, felhívott valakit telefonon. Azt mondta, megvan a papnő, és jöjjön! Aztán egy férfi hangját hallottam. Beszéltek valamit, de halkan, úgyhogy gőzöm sincs, miről folyt a szó. Aztán nem tudom, mi történhetett...hallottam, amint valaki megérkezik, beszélgettek, de halkan... aztán valaki felemelt téged, és berakott ide... egy ideje már úton vagyunk.
  Körülnézek.
- Meg kell szöknünk!
- És mégis hogy? - kérdezi.
  Felállok. Csak kicsit görnyedten, mert nem elég magas a kocsi hátulja. Úgy érzem magam, mintha egy fadobozban lennék. Odakúszok az ajtóhoz, és megvizsgálom. Kívülről reteszes. Látom a csavarok alapján, hogy két retesz van rajta. Talán..
- Na? - érdeklődik Mitsuko.
- Retesz - homályosítom fel.
- A fenébe! Most mit csinálunk?
  Igazából van ötletem. De nem tudom, sikerülhet-e. Mitsukot visszarakom az obim alá. Az ajtóra, a reteszekkel egy vonalba teszem a kezem. Még nincs Kamim. De tudom, hogy vigyáz rám valaki fentről. Valakinek segítenie kell. Ki az a valaki? Egy kami? Egy más vallás Istene? Szellemek? A Nyugatiak Jézusa? Nem tudom. De meg kell próbálnom.
  Érzem, amint az ajtó felforrósodik. Nem lepődök meg ezen. Hiszen ezt én csinálom.
- Kimiko... -kezdi Mitsuko.
- Css!
  Igazából nem a fára összpontosítok. Azt inkább hűteni igyekszem. A kis csavarokra fókuszálok. A tervem egyszerű. Meg szeretném olvasztani a reteszeket, puszta spirituális energiával.
  Nem tudom, sikerül-e vajon. Én magam, mivel nem akarok megégni, nem tudom megállapítani a csavar forróságából, hiszen érzéketlenné tettem a kezem is. A bűntudat is gyötör. A varázslatot nem szabad öncélúan használni. De ez most nem ugyanaz.
  Vajon olvad már odakint a retesz? Egész addig nem kapok választ, míg az egyik csavar meg nem lazul. Aztán közvetlen utána a másik is. Lepottyan az anyacsavar, és a csavarok helyén vasolvadék szivárog ki. Elkapom a kezem, és elrántom a lecsorgó "vaspatak" útjából a kimonóm alját.
- Mitsuko, egy szót se, én ne ijedj meg!
  Megint megértintem at ajtót. Óvatosan megtolom egy kicsit. Az ajtó enged. Ha menekülni akarok, akkor számolnom kell egy vállrántással, vagy esetleges töréssel is, de nincs mit tenni. Utána futnom kell az biztos. Az ajtó is nyikorogni fog, szóval azonnal kapcsolni fognak. A lényeg, hogy én gyorsabban kapcsoljak!
  Pár lépéssel hátrébb húzódom. Nagy levegőt veszek. Lendületből nekifutok és bal vállal nekidőlök az ajtónak. Fáj. A faajtó vastag, ráaádásul az egyik félig olvadt vasretesz is én az súlyom pattintja szét. Ugyanúgy a bal vállamra érkezek! Felordítok a fájdalomtól. Biztosan eltörött a vállam. A lovak felnyerítenek.
- Hóóó!! - ordítja valaki?
  Nyáron? Ugyan hol? Fogalmazódik meg bennem egy cseppet sem ideillő gondolat, és sajgó vállammal mit sem törődve pattanok fel. Rohanni kezdek. Ez elég nehéz, mivel csillagokat látok, és erőm sincs, de nem állhatok meg.
- Megállni! - üvölti egy férfi hang felém. Nem ismerős. Szerencsére.
  Futnék tovább. De nem tudok. A szemem előtt táncoló fénylő pöttyöktől semmit nem látok. Érdekes érzés kerít hatalmába. Vacogok a forróságtól, hunyorgok a sötétségtől, nem érzek semmit a fájdalomtól. Fülembe dobhártyaszaggatón üvölt a csend.........