Kikyo-chan

  Nyeríthetnék a nevetéstől. Pedig remélem, hogy félreértem.
- Azt hiszem, félreértesz, kicsi Kimiko - morogja Kazusi.
   Gondolatolvasó.
- Azaz? - kérdem.
- Természetesen nem várunk el tőled semmit, azon kívül, hogy itt maradj! Majd valaki megszeretsz, és elleszel vele, addig is vigyázhatnál a falura, egyrászt mert papnő vagy, másrészt, mert nem vagyunk itt egyiken sem ingyenélők, harmadrészt, mert olyan szépen...khm...kérünk. - mondja nagy természetességgel, és a "kérünk" szónál végigsimít egy, a sarokba állított lovagi páncél dárdáján.
- Hát menjetek a rohadt, büdös f*cba...
- Na, most szépen elmeséled nekem, amit úgy érzel, hogy tudnom kéne. Ebbe beletartozik minden - vigyorog. - Aztán majd körbevezetlek a faluban.
- Szerintem az égvilágon semmi megbeszélnivalónk nincs. - mondtom flegmán, és felemelem a jobb karom. - Ha nem szeretnéd közelebbről megismerni egy papnő spirituális erejét, akkor leszel szives elengedni.
- Hú, de félek - gúnyolódik Kazusi. - Én pedig egy szerzetes tanítványa vagyok, jóval nagyobb spirituális energiám van, mint neked.
  Leesik az állam. A kezem a levegőben marad.
- Nézd csak, erre gondoltam! - szólt majd a felemelt jobb kezem felé int az ő jobbjával. Úgy röppen ki az erő a karomból, mint a madárka a kalitkából. Szitkozódnék, de nem tudok, mert Kazusi a torkom felé is legyint egyet, és egyszerre mintha minden hangszálam elpárolgott volna. Megrémülök. Azt csinál velem, amit akar, meg is ölhet!
- Folytassam? - néz rám ártatlan szemmek a fiú.
  Hang híján csak a fejemet rázom. Ő sem szólal meg. Lopva ránézek. Felém int, és a lábaimból is kiszáll az erő, a földre rogyok, és már tényleg abszolút tehetetlen vagyok.
  Kazusi odajön hozzá, és mellém guggol.
- Szeretnél te is ilyen erős lenni? - kérdezi.
  Eddig ebbe bele sem gondoltam. Erő. Nos, igen, ennek a fiúnak valóban piszok nagy a spirituális ereje. Miközben ez a néhány gondolat végigfut rajtam, Kazusi lassan megsimítja a torkom.Érzem, ahogy a hangszállak felolvadnak. A fiú az állam alányúl, és kérdőn rám néz.
- Én... - hebegem halkan - igen. Szeretnék!
- Akkor gyere velem! - mondja, felém nyújtj a karját, és egyetlen csettintésére működésbe lépnek az izmaim. - Erős leszel, Kimiko...
...chan...
-...ezt garantálom.
   Megfogom a felém nyújtott kezét, és hagyom, hogy Kazusi felhúzzon a földről. Kellemetlenül érzem magam. Hiro apón kívül még sosem ért hozzám férfi, hacsak kimonón keresztül nem, egy tolakodás során.
-Hová megyünk? - kérdezem.
-Majd meglátod válaszolt Kazusi, csettint egyet, majd előttünk az labor egyik fala hirtelen emelkedni kezd. A nappali fény vakító. Semmit nem látok. Kazusi húz, én pedig csukott szemmel megyek utána.

 

   - Megölted? - kérdezem.
-Meg - válaszolja Kazusi olyan természetességgel, mintha csak arról beszélne, hogy lehúzta maga után a WC-t.
- És ki volt az? - érdeklődöm, és felkészülöm a legrosszabra.
   Rámnéz.
- Meg szeretnéd nézni? Megmutathatom az illetőt... de szerintem már levedzik.
  Rámjön a hányinger.
- Miért, mióta vagyok itt?
- Három napja.
- Uram, Kami-sama! És mégis hogy nézett ki a muksó?
- Ősöreg pasas, legalább százéves, rövid, ősz hajú, arcán egy jellegzetes körte alakú anyajeggyel.
- Huh, azt szerencsére nem tudom ki lehetett. - Hiro bácsi bármilyen görény, a halálát nem kívűnom, és megkönnyebülök, hogy nem illett rá a személyleírás.
- Van még valami kérdésed?
- Van. Mikor mehetek el innen?
- Elmenni innen? - kacagja el magát. - Ugye csak viccelsz, kicsi Kimiko?
   Még ebben a szorult helyzetben is odanyomnék egy "chan"-t a végére, de most inkább kihagyom, mert be vagyok tojva.
- Nem hagyhatom itt Kyourát? - a szemeim olyan bősz kocsányokon lógnak, hogy akár hátra is tudnám dobni őket.
- Nem. Persze, megpróbálhatod, de úgyis megtalálnánk.
- DE MIÉRT NEM MEHETEK EL??? - kérdezem a kelleténél kicsit nagyobb hangerővel.
- Mert kevesen lakunk itt. Mi, a kitaszított szellemek kihalófélben lévő faj vagyunk. És akár hiszed, akár nem, Kimiko, te is szellem vagy.
- MI A F*SZ? - sipítom finoman és nőiesen.
- Szellem vagy, Kimiko. Úgy értem, valamelyik ősöd szellem volt. Különben mkvel magyraázod ezt a félalbínó-külsőt, és a színjátszó szemet? Mit gondolsz, honnan van a kelleténél nagyobb varázserőd?
  Annyi dolog derült ki rólam pár perc alatt,hogy meglepődni sincs kedvem.
- Jó, tegyük fel, hogy így van. De akkor miért nem mehetek el? Ha a ti fajtátokba tartozok, akkor hagynotok kéne elmennem.
- Mondtam már, ha nem akarunk kihalni, akkor minden idetévedő szellemet, vagy szellem ősöktől származó, magadfajta kis korcsokat is be kell fogadnunk, és itt tartanunk.
   Ha tovább folytatom a tányérni szemmel nézést, nem fogják elhinni, hogy japán vagyok. Bár mangafigurának elmennék. Bámulok Kazusira, mint borjú az új kapura, és egyszerre csak kirobban belőlem a nevetés.
- Hát ti tényleg nem vagytok komplettek! - röhögöm.

- A ... a Kitaszított szellemek falujában? - hebegem, és akkora szemekkel nézek a fiúra, amekkorával csak bírok.
- Igen. - bólogat. - Kyourában.
- De... ez... ez csak tévedés lehet...
- Nem az. Kyourában vagy.
   Leesett állal bámulok. Hallottam már erről a faluról, ahol a kitaszított szellemek élnek, és minden rémálmomban ez a falu szerepelt. Mindig azt álmodtam, hogy elkapnak a szellemek, és felfalnak. Persze, amióta nagyobb vagyok, tudom, hogy ez lehetetlen, gyermeki "rémálmodozás", de ezek a gyerekkori emlékek újraélednek bennem, és olyan hirtelen ugranék le az asztalról, hogy megint orra esnék, ha Kazusi nem teremne ott, mint a villám, és kapna el... a bal vállamnál. Remek reflexei lehetnek, még a számat is befogja, hogy ne ordítsam el magam. Megvárja, míg valami "mmmm" végigrezegteti a hangszállaimat, és mikor már nem kapállózok, kicsit lazít a szorításon. Könnyeim a kezére csorognak, ezért most olyan óvatosan fog meg, mint a hímestojást, felemel, mintha csak egy tollpihe lennék, és visszaültet arra a műtőasztal-szerűségre. Tovább szipogok, hüppögök. El akarok szökni. De nem tudom, hogyan. Kicsit már mozog a vállam. Jót tett ez a csodaszer. Fájni, persze, ugyanúgy fáj, semmit sem enyhült.
- Te... Kazusi - krákogom. - Hová tűnt Mitsuko?
- Mitsuko? - néz nagyot. - Az ki?
- Ööö... - azon gondolkodok, mennyire nézhet hülyének, és végül kockáztatok . -Az a fénykép, amit az obim öve alá rejtettem.
- Jah, hogy az - bólogat a srác, és leül mellém a műtőasztalra. - Mitsukonak hívják, akit ábrázol...
- Hol van a fénykép? - kérdem élesen.
- Kivettem.
- Kivetted - ismétlem színtelen hangon.
- Igen.
- Az obim öve alól.
- Az obid öve alól - most ő ismétel, és bosszantóan természetes hangon beszél.
   Ránézek. Pár pillanat múlva érzékeli, hogy figyelem, és visszanéz rám. Mikor a tekintetünk találkozik, bal kézzel úgy törlöm képen, hogy ő leesik, velem együtt, csak én az asztal másik oldalán kötök ki, és ismét elkezdek bőgni. Háromévesnek érzem magam. A földön fekszek és zokogok a fájdalomtól, és a tehetetlenségtől.
  Hallom, ahogy Kazusi feláll. Semmi jóra nem számítok. Mikor odaér hozzám, a jobb karomnál fogva durván felránt a földről. A kimonóm gallérját megszorítva közel ránt magához, és az arcom üvölti.
- Normális vagy? Ostoba, hálátlan liba! Így sosem gógyul meg a vállad!
- Hogy merészeltél benyúlni az obim öve alá? - nyöszörgöm.
- Benyúltam az obid öve alá. Eszméletlen, hogy téged ez jobban zavar, mint a vágások a combodon.
- Hogy mi? - nézek nagyot.
  Kazusi elfintorodik.
- Nincs semmi hátsó szándékom, úgyhogy ne csapj le!
  Ismét felültet az asztalra, és felhúzza a kimonóm, annyira, hogy ha egy centivel magasabbra húzná ez a hentai disznó, már orrba verném.
- Ezt nézd! - mutat a combomra. - Nem igaz, hogy nem fájnak.
  Véginézek magamon. Mindkét combom vérrel van kipingálva, a saját véremmel. Sebtetkót, fú de menő... úgy értem, gusztustalan.
- Mi a fene ez? - kérdem néhány oktávval magasabb hangon.
- Vérroncsoló-méreg volt a sebeidbe csöpögtetve. Ha nem tisztítom ki a sebedet, egy-kér óra és véged. Ráadásul ezzel a meneküléssel csak jobban meggyorsítottad a méreg terjedését. Gondolom az a " jóakaród" azért a combodon vágott meg, mert innen terjed el a leggyorsabban a méreg. Ennek ellenére szerintem elég hentai lehetett.
- Hogy a fenébe kerülök ide egyáltalán? - kérdem hirtelen. - Ki is vagy te tulajdonképpen?
- Kazusi Hatako. Kyoura orvosa. Én voltam, aki észrevette a kocsit, amiről csorgott az olvadt vas, és követtem, puszta kiváncsiságból. Szintén én voltam, aki megmentettelek, attól az embertől aki üldözött, és megöltem az illetőt.
   Olyan csend ereszkedik ránk, hogy még a lámpa tompa zümmögését is fülsiketítőnek érzem.

   Ez fura. Álmodok? Ááá, nem ezek víziók. Lázálmok. Furcsa, hogy tudom, hogy csak vízióim vannak, amik a törött vállam miatt lehetnek. Ha ennyire reálisan látom a dolgokatm, az bizonyára azt jelenti, hogy hamarosan fel fogok ébredni. Olyan érdekes, és félelmetes ez az álomkép. Olyan, mintha tűz égne körülöttem, de ezek a lángok kékek, és fagyosak. Tutira lázam van. Kitapogatnám, hogy Mitsuko az obim öve alatt lapul-e még, de nem...hol elvették-e(ha igen, és férfi volt kiherélem mind, hogy merészeltek oda benyúlni???) vagy csak álmomban nem érzem, nem tudom. A kék tűz mögött árnyékok mozognak. Az egyiket felismerem - Hiro apó. Nem lát engem---hogy is láthatna, csak álomkép. Ennek ellenére is fellángol bennem a düh. Aljas mocsok disznó! Kétszínű állat, hogy vernék többszínűre! A többi árnyék is ismerős... az unokatesóm, és a kicsik, Bill, Stabil, és Csernobil...ááá de szemét vagyok. Van még két, kimonós árnyék...bizonyára a szüleim. Róluk már nem is tudom, mit gondoljak. Mindenki ellenem fordult volna---ááá, bittos nem, annyira peches még egy magamfajta, agyament papnő sem lehet. Világosság. A hosszan emlegetett alagút. Amúgy ez böszmeség, nincs itt semmiféle alagút, a fény növekedése csak optikai csalódás, a látótér kiszélesedése.
  Kinyitom a szemem. Rögtön újra becsukom, Rohadt erősen süt a Nap, már ha ez egyáltalán a Nap. Azé remélem, nem kerültem Doktor Frankeinstein műtőasztalára. Fázok. Hirtelen kicsit sötétebb lesz. Valaki fölémhajol. Hunyorgok, és meglátom,hogy az az illető nem más, mint egy nagyjából velem egykorú, fehér hajú, lila szemű fiú. Valami nem stimmel. Ilyen színjátszós tüneteket rajtam kívül senki nem szokott produkálni. A srác nem szól semmit, csak néz. A homlokomra teszi a kezét.
- Lázad van! - jelenti ki. - Legalább 39 fokos lehet - ezzel feláll, és magamra hagy.
   Akkor ez megmagyarázza, miért reszketek annyira. Érzem, ahogy csorognak a könnyeim, de olyan forró az arcom, hogy ezeket is szinte jégcseppecskéknek érzem, és csodálkozom, hogyhogy nem havazik a szememből. Enyhén émelygek is. Megpróbálom megmozdítani a bal vállamat, és felsikoltok a fájdalomról.
- Ne kapálózz! - hallom a fiú hangját. - Eltörött a vállad. Ha túlerőlteted, még nagyobb baj is lehet belőle.
  Nem válaszolok. Elment a hangom. Hol lehet Mitsuko? Nem érzem, az övem alatt. Valaki ülőhelyzetbe emel, most már látom, hogy egy laborszerű helyiségben vagyok. Nagy nehezen arra a valakire nézek, de csak az a fiú az.
- Idd ezt meg! - dug az orrom alá egy gusztustalan, epezöld folyadékkal teli üvegpoharat - Nyugi, nem méreg. Segít - teszi hozzá, mivel látja, hogy menyire bizalmatlan vagyok.
   Bár nem hiszem el neki, de meg kell innom. Nem tehetek mást. Reflexből bal kézzel nyúlnék érte, de csak újabb fájdalmas kiáltás lesz belőle.
- Na használd a bal kezed, amíg meg nem gyógyul - figyelmeztet.
   Jobb kéz. Mivel balkezes vagyok, így elég érdekes. Megfogom a poharat, és belenyalintok a löttybe. Valami B-O-R-Z-A-L-M-A-S!!!!!! Mintha csukamájolajat innék. Hányingerem lett tőle. Már tenném le, de a fiú megállít.
- Nana, tessék csak meginni.
- Szörnyű! - tör ki belőlem, majd hirtelen észbekapok - Visszajött a hangom! - mosolyodok el.
- Na látod? - somolyog a srác is.  - Idd meg mindd, jót tesz, és a vállad is hamarabb meggyógyul.
   Óvatosan kortyolgatom a gusztustalan gyógyszert, és minden korty után elfintorodok.
- Mi ez? - kérdezem meg.
- Nem akarod tudni - kacagja el magát a fiú.
   Ez bíztató. Nagy nehezen legyűröm. A srác el nem mozdul mellőlem.
- Ki vagy te? - kérdezem, miután "megmazochizmultam" magam( ahogy Hiro bácsi mondaná" azzal, hogy megittam azt a löttyöt.
- A nevem Kazusi.
- Hogy kerülök én ide? - nézek szét. - Ez egy labor?
- Az? - válaszolja. - Az én laborom. Én vagyok itt a doktor.
- Mi az az itt?
- Kyoura.
- És az mi?
- Egy város. A kitaszított szellemek városa.
   Szinte hallom, ahogy kifut az arcomból a vér.

  Sírásra ébredek. Aztán megérzem, hogy valami fán fekszek, ami zötyög. Mi a fene? Ki sír? Mi történik? Hol vagyok?
   Egyre cikáznak a fejemben a kérdések. Egyre rögtön választ is kapok.
- Ki- kimiko? - hallom egy hangot az obim öve alól.
- Mitsuko! - suttogom, és kikapom a fényképet.
  Úgy sír, mintha fizetnének neki érte.
- Kimiko, ne haragudj azért, amit mondtam, én...
- Ssss, csenden! - teszem az szám elé az ujjam. - Egy régi postakocsi szerűségben lehetünk. Nehogy meghallja a kocsis. Van fogalmad róla, hogy mi történt?
- Van! - bólogat Mitsuko. - Az Ojii-szanom egy szemét disznó!
- Mitsuko!
- Az! Miután elájultál, felhívott valakit telefonon. Azt mondta, megvan a papnő, és jöjjön! Aztán egy férfi hangját hallottam. Beszéltek valamit, de halkan, úgyhogy gőzöm sincs, miről folyt a szó. Aztán nem tudom, mi történhetett...hallottam, amint valaki megérkezik, beszélgettek, de halkan... aztán valaki felemelt téged, és berakott ide... egy ideje már úton vagyunk.
  Körülnézek.
- Meg kell szöknünk!
- És mégis hogy? - kérdezi.
  Felállok. Csak kicsit görnyedten, mert nem elég magas a kocsi hátulja. Úgy érzem magam, mintha egy fadobozban lennék. Odakúszok az ajtóhoz, és megvizsgálom. Kívülről reteszes. Látom a csavarok alapján, hogy két retesz van rajta. Talán..
- Na? - érdeklődik Mitsuko.
- Retesz - homályosítom fel.
- A fenébe! Most mit csinálunk?
  Igazából van ötletem. De nem tudom, sikerülhet-e. Mitsukot visszarakom az obim alá. Az ajtóra, a reteszekkel egy vonalba teszem a kezem. Még nincs Kamim. De tudom, hogy vigyáz rám valaki fentről. Valakinek segítenie kell. Ki az a valaki? Egy kami? Egy más vallás Istene? Szellemek? A Nyugatiak Jézusa? Nem tudom. De meg kell próbálnom.
  Érzem, amint az ajtó felforrósodik. Nem lepődök meg ezen. Hiszen ezt én csinálom.
- Kimiko... -kezdi Mitsuko.
- Css!
  Igazából nem a fára összpontosítok. Azt inkább hűteni igyekszem. A kis csavarokra fókuszálok. A tervem egyszerű. Meg szeretném olvasztani a reteszeket, puszta spirituális energiával.
  Nem tudom, sikerül-e vajon. Én magam, mivel nem akarok megégni, nem tudom megállapítani a csavar forróságából, hiszen érzéketlenné tettem a kezem is. A bűntudat is gyötör. A varázslatot nem szabad öncélúan használni. De ez most nem ugyanaz.
  Vajon olvad már odakint a retesz? Egész addig nem kapok választ, míg az egyik csavar meg nem lazul. Aztán közvetlen utána a másik is. Lepottyan az anyacsavar, és a csavarok helyén vasolvadék szivárog ki. Elkapom a kezem, és elrántom a lecsorgó "vaspatak" útjából a kimonóm alját.
- Mitsuko, egy szót se, én ne ijedj meg!
  Megint megértintem at ajtót. Óvatosan megtolom egy kicsit. Az ajtó enged. Ha menekülni akarok, akkor számolnom kell egy vállrántással, vagy esetleges töréssel is, de nincs mit tenni. Utána futnom kell az biztos. Az ajtó is nyikorogni fog, szóval azonnal kapcsolni fognak. A lényeg, hogy én gyorsabban kapcsoljak!
  Pár lépéssel hátrébb húzódom. Nagy levegőt veszek. Lendületből nekifutok és bal vállal nekidőlök az ajtónak. Fáj. A faajtó vastag, ráaádásul az egyik félig olvadt vasretesz is én az súlyom pattintja szét. Ugyanúgy a bal vállamra érkezek! Felordítok a fájdalomtól. Biztosan eltörött a vállam. A lovak felnyerítenek.
- Hóóó!! - ordítja valaki?
  Nyáron? Ugyan hol? Fogalmazódik meg bennem egy cseppet sem ideillő gondolat, és sajgó vállammal mit sem törődve pattanok fel. Rohanni kezdek. Ez elég nehéz, mivel csillagokat látok, és erőm sincs, de nem állhatok meg.
- Megállni! - üvölti egy férfi hang felém. Nem ismerős. Szerencsére.
  Futnék tovább. De nem tudok. A szemem előtt táncoló fénylő pöttyöktől semmit nem látok. Érdekes érzés kerít hatalmába. Vacogok a forróságtól, hunyorgok a sötétségtől, nem érzek semmit a fájdalomtól. Fülembe dobhártyaszaggatón üvölt a csend.........

  Hiro bácsi kizavar a házából. Közben torka szakadtából üvölt, hogy meg ne lásson mégegyszer...
  Nem sajnos nem így történt. Pedig sokkal jobb lett volna, ha így történik. Még Hiro apó haragját is szívesebben viseltem volna. Még ha pofonvág, vagy ha ismételten orrba rúg...na jó, ennyire azért nem, de eléggé...egy két csattanás belefértvolna, ha nem tudom meg, amit most tudok. Hiro bácsi ugyanis legalább 5 percig leesett állal bámult rám. Aztán öt percbe tellett, amíg sikerült becsuknia a száját. Újabb öt percet vett igénybe, amíg nézett, és megbizonyosodott róla, hogy valóban engem lát. Meglehetett vagy öt perc újból, míg felmérte a kérdés jelentését, és jelentőségét.
- Hiro bácsi...
- Miért érdekel ez téged?
- Ööö - violinkulcs, basszuskulcs, eszembe se jutott, hogy erre rákérdez - Hát csak úgy!
  Felemelt karommal a levegőben megállítottam az apó felém lendülő jobb kezét, ezt azonban a sípcsontom sínylette meg, amibe az asztal alatt belerúgott.
- Ne hazudj, ha mondd meg! - rivallt rám.
- Apó, ezt nem értené meg úgysem - nyögöm, és könnyek gyülekeznek a szemembe a sajgó bokám miatt. Most az egyszer ez még kapóra is jön. A bácsi azt hiszi, hogy valami kis tinédzsergonddal van dolga, amin előbb-utóbb úgyis túlteszem magam. Sosem látott még sírni. De a tanítványait már igen. Tudtam, nem nagyon firtatja a dolgot. Most sem tette.
-Kimiko, ez...
-...chan...
- Ez olyan dolog, amiről még senkisem beszéltem.
- De miért nem, apó?
- Mert az ilyen kíváncsi, buta papnők teszik tönkre ezt az amúgy is egyre romló társadalmat!
- Hiro bácsiiiii..........
- Na ne pillogj rám a barna szemeiddel! Azzal nem tudsz meghatni!
- És ezzel? - kérdezem, és a barna szemeimből rögtön kisajtolok néhány átlátszó könnyet. Ezzel telibe találok. A bácsi is szipog egyet, majd megtörli a bajszát.
- Kimiko... - kezdi. Mikor fogja már a chan-t a végére mondani??????????
- Igen?
- Erről senki nem tudhat, de a szüleid és Chiyo papnő...nos... nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem épp a tisztességes szándékaikről voltak híresek. Sok tisztázatlan ügyük volt, amiről sosem derült ki az igazság. A faluval lévő viszonyuk sem volt épp idilli, hisz, bár senki sem mondta meg nyíltan a szemükbe, féltek tőlük, sőt volt, aki egyáltalán nem rokonszevezett velük, tudván, megbízhatatlanok.
  Teát tölt még nekem, és olyan hangon beszél, mintha a nekrológját olvasná föl. Tudja, hogy fájdalmat okoznak nekem a szavai, mégis végigmondja. Ezt kértem, fölkészültem mindenre, és ezzel ő is tisztában van.
- Egyetlen dologról sosem derült ki, hogy benne volt-e e kezük. Ez pedig az unokám halála volt. Mitsukót az utcára kidobva találták meg, a papnő házától nem olyan messze. - megremeg a hangja. -  Kétlem bár, hogy ebben a szüleid is felelősek... pár nappal a haláleset előtt költöztek el a messzi városba. Az unkám let volna Chiyo papnő utódja. Nagyon furcsa, hogy a szüleid elköltöztek...hiszen nem hagyhattak volna sorsodra téged. Pedig akkor még nem volt a papnőséged még csak betervezve sem. A szüleid mégis itthagytak, mintha tudták volna, nem lesz bajod. Sok csúnya dolgot lehet elmondani róluk, de azt nem, hogy ne szerették volna a lányukat.
  Elhallgat, majd rámnéz. Hirtelen megragadja a kimonóm ujját, és magához ránt.
- Szerinted mi történt, kicsi Kimiko? - sziszegi.
  Megrémülök tőle. Csak ülök ott, az arcom néhány centire az övétől, szinte érzem az idegességéből fakadó felforrósodását az arcának. Erősen markolja a karomat, és biztos vagyok benne, bármit mondok, nem fogom egy egyszerű pofonnal megúszni.
- É... én nem tudom, Hiro bácsi?
- Nem tudod? Sejtésed sincs? - negédeskedik az apó, és mégjobban megszorítja a karom.
- Nincs! - rázom a fejem elszántan, és szememből már igazi könnyek potyognak, nem azok a kis mímelt cseppek, amiket az apó megpuhítására használtam.
  Az apó olyan dühös, hogy majd fel robban. Olyan erővel vág pofon, mint még soha, és elesem, beverem a fejem a földbe, csillagokat látok. Az utolsó, amire még emlékszem, néhány érdekes pötyögés...mintha valaki telefonon tárcsázna... aztán...semmi. Feketeség.
 

  Csendben ülök az apó konyhájában, és azon töröm a fejem, miközben a teát főző bácsit nézem, hogy hogyan tudnám visszacsempészni Mitsukót az ojii-szan-ja tudta nélkül.
- Affene, nincsen cukor! - morog az apó. - Várj egy kicsit, mindjárt szerzek a spájzból.
  Kimegy.
- Na, mire vársz, gyilkosok gyereke? - kérdezi Mitsuko, én pedig kis híján harmadjára is elbőgőm magam.
- Hagyjál! - morgom.
- Hogy mit akarsz? - lepődik meg Mitsuko.
- Dugulj el! - krákogom.
- Kimiko!
- Neked Kimiko-chan!
- Na ide figyelj!
- Te figyelj! Nem teszlek vissza a fiókba!
- Miiiiiiiiiiiiii????????? - olyan hangon visít, mint a nyúzott malac.
- Kuss! Jön az apó.
  Bejön Hiro bácsi.
- Kivel beszélgettél?
- Ööö - kapaszkodózt keresek. - Csak egy madarat hesegettem el az ablakból.
- Aha..
  Halelujah!!!!!!! Nem vette észre, hogy nincs ablak a szobában.
- Tessék, Kimiko...
-...chan...
- A tea!
- Köszönöm.
- És mondd csak! Hogyhogy ilyen későn erre jártál?
- Csak sétálni mentem, apó, komolyan! - bizonygatom.
CSATT!
- Mi a ****? - káromkodom el magam.
- A homlokodra van írva, hogy füllentesz!
- Maga csak ne olvasgassa a homlokomat!
   Hiro bácsi somolyog. Én is. Egy darabig csendben isszuk a teát. Én valójában csak akkor kortyolok bele, ahányszor mondanivalóm lenne, de nem akarom kimondani. Ám a tea elfogy...így hát...
- Hiro bácsi?
- Tessék?  - néz fel az apó a teából.
- Mesélne nekem a 4 emberről?
- Ki lenne az a négy ember?
- A szüleim, Chiyo papnő, és... az ön unokája, Hiro bácsi!

  Mitsuko álla leesik. De térdig. Én pedig, mintha csak a tükörképe lennék, pont úgy csinálok. Úgy bámulunk egymásra, mint hal az akváriumban. Pár idegtépő másodperc után megrázom a fejem, és felolvasom újra a két nevet.
- Kiriyama Ryo. Kiriyama Shiyouri - Mitsukora nézek, és kitör belőlem: - B****ki!
- Ha arra gondolsz... - kezdi Mitsuko.
- Hogy?
- Hogy a szüleid...
- Hogy ők!
- Ez biztos?
- Sajnos nagyon úgy tűnik!
- Dehát ők...
- Ők mi?
- Ők miért?
- Jó kérdés...
  Ebből a zavaros beszédből valószínűleg kívülálló semmit nem érthetett volna.
- Akkor hát azért találtad ismerősnek annak a férfinek a hangját!
- Az otoosan volt, igen! - bólogatok. Meglepően könnyen társalgunk erről, mintha csak épp arról fecsegnénk, milyen szép időnk van. Aztán bőgni kezdek. A mai nap már másodszorra. Régen sose bőgtem ennyit. Tulajdonképpen kicsi koromban szinte sosem sírtam. Ne sírtam, mikor itthagytak a szüleim, nem sírtam, mikor Hiro bácsi első alkalommal lecsapott. Nem sírtam, mikor minden képzés nélkül papnőnek választottak, akkor sem, amikor a gyerekek nem játszottak velem, mert én csak a "furcsa kis papnőtanonc" voltam. Akkor sem kaptam zokogórohamot, mikor be kellett költöznöm az új házamba, és hörcsögöket tömni, meg papnőkimonót viselni ( pedig akkor legalább okom lett volna rá ) Már egész régóta nem produkáltam ilyet. Most pedig alig 2 óra leforgása alatt sikerült kétszer is a szó szoros értelmében "lebőgetni" magam. Hogy a ***** ******!
  Mitsuko csak néz. Egyáltalán nem ideges. Félek, hogy mérges rám.
- A szüleid elintézték, hogy megdögöljek! - jelenti ki leplezetlen őszinteséggel.
- De erről én nem tudt...
- Vigyél vissza Ojiiszan-hoz!
- Mitsuko? - nézek rá!
- Vigyél vissza! Ha kit tudtál lopni a fiókból, vissza is tudsz csempészni. Igaz, rohadt unalmas volt ott, de én nem akarok itt maradni! Vigyél vissza Ojiisan-hoz!
  Mentegetőzni kezdenék.
- Azonnal! - nyomatékosít Mitsuko elővéve az idegesítő stílusát.
 Nagyot sóhajtok. Otoosan megbeszélte Chiyo papnővel, hogy ölje meg Mitsukot. Miért? Engem akart volna a helyére? Nem létezik! Ez ötéve volt, akkor én még kicsi voltam, mint szóba jöhető. Különben is, nincs szülő aki így ki akarna cs***ni a gyerekével. Mitsukot nem érdekli az ürügy. Lassan már engem sem. Semmi értelme olyan dolgon rágódni, ami már megtörtént, okot keresni pedig egy gyilkosságra még feleslegesebb.
  Felkapom a fényképet. Megszokott helyére teszem, az obim öve alá. Elég csúnya dolog itt hordani, de úgyse lát semmi olyat, amit társaságban nem mutogatnék, és máshol meg észrevennék.
Elindulok a Hiro bá' házához vezető úton. Mitsuko meg sem szólal a zsebemben. Most először kívánom, hogy bár lökné a süketet, és be nem állna a szája! Inkább ordítozzon velem, még azt is jobban viselem, mintha némasági fogadalmat tesz.
  A házhoz érek. Reménykedek, hogy nincs otthon az apó,de amint megérkezek, már ki is dugja a fejét az ajtón, mintha csak megérezte volna, hogy arra járok!
- Ááá, Kimiko!
- Chan.
- Esti séta? Nagyon jó! Főleg lökött papnőknek! Gyere be kicsim, iszunk egy teát, vagy egy limonádét.
 Legszívesebben elhánynám magam. Gyanítom, hogy soha többet nem leszek képes limonádét inni.
- Valami baj van? - kérdi.
- Nincs - vágom rá, és mosolyt erőltetek az arcomra. Bemegyek.
- Teát, vagy limót? - kérdi.
- Teát. Köszönöm!

  Ha Papnő-enciklopédia kell, hát legyen----> irány a könyvtár! Mitsuko mindent össze-vissza sugdos nekem az obim öve alatt, amíg csendre nem intem, elvégre elég érdekes látvány lenne,ha a kimonóm nyakával társalognék. Meg is találom a Papnő-enciklopédiát, amint papnőnként újraírnak. Ha minden jól megy, egy nap én is belekerülök ebbe, persze akkor én már halott leszek.
- Megvan? - suttog Mitsuko.
- Áá, megvan! - mondom hangosan, mintha csak örömömben beszélnék, de mégis Mitsuko tudtára hozom a helyzetet.
 Leemelem a polcról, és a könyvtáros nénihez mennék vele, de bele botlom Hiro apóba.
- Szervusz, Kimiko! - kurjant vidáman.
  Hallom, hogy Mitsuko felkiált, ezért ennek leplezésére gyorsan rávágom.
-Kimiko-chan!
- Inkább zsémbes papnő - vigyorog Hiro bácsi. - Mit keres nálad ez az enciklopédia? Nem arról volt szó, hogy minél hamarabb Kamit választasz?
- Ööö - lázasan kutatok kifogás után - csak szeretném megnézni, hátha írnak a nagyobb papnők kamijairól. Talán ezek is segítenek dönteni. Mindenképp olyan Kamit szeretnék választani, aki illik a személyiségemhez,és minden erőmmel hinni tudok benne - mondom olyan áhítatos arccal, hogy Hiro bácsi hisz nekem.
- Baka-kun? - ajánlja újra.
- Remélem, van más lehetőség is - motyogom.
   Gyorsan eliszkolok, mielőtt újabb kérdést szegezne nekem. Hallom, hogy Mitsuko halkan hüppög az obim öve mögé szorítva. Kikölcsönzöm a könyvet, és hazaszaladok vele. A papnőknek persze nem szabad szaladni..de kit izgat. Amúgy sem vagyok valami nagy MINTA-PAPNŐ!!!
- Mitsuko? - kapom ki azonnal az öv alól a képet - rendben vagy?
- Igen - mondja Mitsuko, cseppet sem meggyőző hangon. - Túlteszem magam rajta.
- Ha te mondod! - kiteszem az íróasztalomra, és felcsapom a könyvet leghátul.
  Párat előrelapozok, és meg meg is találom: Kuronaga Chiyo( 1950-2008)
 - Remek!
- Mit írnak? - érdeklődik a fénykép-lány.
 

Kuronaga Chiyo
(1950-2008)

  Kuronaga Chiyo egy Achikai nevű faluban született, nemes emberek második lányaként. Az első lány, Yukiyo 5 éves korában meghalt, így Chiyo lett a legidősebb testvére a később születő 3 fiúnak, és két lánynak. A helyi iskolába járt, mindenből kitűnő volt, és alig járta ki azb általánost, az előtte lévő papnő, Megumi-chan papnőségének 20 éves "évfordulóján" ki is nevezte utódjának.
 

- A lényegre! - vágja rá Mitsuko.
  Gyorsan átfutom a szöveget. Már majdnem a végére érek, megemlítik Mitsukot is, mint leendő utódot, aki sajnálatos balesetben meghalt, ám egy név láttán megáll bennem az ütő. Hangosan felolvasom a bekezdést: Chiyo papnő jó barátságban volt a Kiriyama családdal, Ryo-kunnal, és Shiyouri-channal...
- Mi van velük? - kérdi Mitsuko értetlenül.
  Felnézek.
- Ők a szüleim!

  Miután némileg megnyugszom, megtárgyalom Mitsukoval a dolgokat.
- Megölt téged... de mi lehetett az oka rá?
- Nem tudom - vont vállat Mitsuko, és lazán nekitámaszkodik a kép keretének. - De nekem már úgyis mindegy.
- Már hogy lenne mindegy! - csattanok fel. - Az igaz ugyan, hogy a halálból nincs visszaút, de megkell tudnunk, mi volt az ok, ami miatt megölt.
- Esetleg az az ember, akivel beszélt... bár nem ismertem...
- Nekem ismerősnek tűnt - vallom be.
- Tényleg? - kapott a szón Mitsuko. - Honnan?
- Halvány lila gőzöm sincs - simítok egy halszálat a fülem mögé, és nagyokat pislogok szürke szememmel, mintha attól ugyan eszembe jutna, ki lehet a férfi.
  Mitsuko várakozva néz, de én csak a fejemet csóválom.
- Ki kéne derítenünk egy-két dolgok Chiyo papnőről.
- Mi? Hát nem tudunk így is elég pocsék dolgot róla? - háborodik fel a fénykép-lány.
- Nem úgy értem -sóhajtok fel. - Hanem úgy összességében. Leginkább a múltja érdekelne.
- Na téged nem szeretnének a jósnők! Minden foglalkoztat, ami már elmúlt, amin már úgysem lehet változtatni. Nevetséges vagy!
- Gyere, Hamti! Ebédidő! - lóbálom meg Mitsukot, azaz a fényképet a minden-papírt-megrágó hörcsögöm előtt.
- Ne! - kiált fel hirtelen Mitsuko. - Visszavonom!
 Elrántom a képet az épp ráharapni készülő hörcsögöm elől, akinek úgy összekoccanak a fogai, hogyha egy fogorvos hallaná, falba verné a fejét.
- Szemét vagy! - jön rá ismét Mitsukóra az 5 perc. - Nem vagyok a csicskásod, hogy fenyegethess, vagy parancsolgass nekem! Unom már, hogy minden apró megjegyzésemért kicseszel velem!
- Ejnye, ha én beszélnék így, a nagyapád már régen lepofozott volna! Meg aztán csak akkor csinálok ilyet, ha beszólsz! Azokból meg nekem van elegem!
 Mitsuko olyan nagy levegőt vesz, hogy szinte látom, ahogy tágul a tüdeje. Ezek után tudom, hogy egy olyan magas frekvenciájú visítás jön, hogy egy denevér telesírná a zsebkendőjét az énekesnő gyönyörű hangjától. Gyorsan előkapom a celluxot. Mitsuko már készenlétbe állította a hangszálait is( Na most úgy beszélek, mint ergy sebész), még egy másodperc, és sipítani kezd, most azonban ráébred, jobb visszafolytani az előtörni készülő "forr a tea" jelzését. Ebből kifolyólag olyan köhögőroham tör rá, hogy attól félek, megfullad, de mondjuk az sem lenne nagy veszteség, hisz egy halott nem halhat meg újra.
- Inkább mesélj nekem, Mitsuko, mit tudsz Chiyo-chanról!
  Mitsuko a nyakát dörzsölgeti, és színpadiasan sóhajtozik. A hörcsögért nyúlok.
- Nem sokkal többet, mint te! - Vágja be hirtelen, és már nincs is semmi baja.
- Valamit csak tudsz! - kezdem simogatni a hörit, hogy mozdulatom ne szakadjon félbe.
- Mondtam már, nem tudok! - rázza a fejét.
- Akkor azt csak tudod, honnan szerezhetnék infót.
- A nagyapámtól. Meg a Nagy Papnő-enciklopédiából.
  Nevetőgörcsöt kapok. Ez közröhej. Papnő-enciklopédia! Hahahahahaha!!!!!!!!!!!!
  Mitsuko megvárja, amíg kiröhögöm magamból a hülyeségemet, és nagy levegőt vesz.
- Mihez kezdesz most?
- Majd meglátod! - mosolygok nagy sunyin, bedugom Mitsuko fényképét az obim övébe,és elrohanok a legközelebbi könyvtárba.
 

 

  

A szobám padlóján ülve bőgök, mint egy ovis. Mitsuko néz engem a nagy szemeivel, és ártatlanul pislog. Két zokogóroham közben olyan ordítok rá, hogy még a képben is meglebben a haja.
- Te meg mit bámulsz?
- Hároméves koromban bőgtem így utoljára - jegyzi meg nagy ártatlanul.
  Valami különösen obszcén dolgot szeretnék a fejéhez vágni, de megint rámtör a zokogás. Hogy mi is láttam? Leírom:
  Én, Kimiko, mint Mitsuko mentem az úton. Kicsit más volt az utca, mint most, de felismertem. Épp Chiyo papnő háza előtt ment el. Elég sötét volt, de ennek ellenére fülledt meleg, éreztem, hogy folyik rólam a víz. Jobb kezem türelmetlenül végighúztam gyöngyöző homlokomon, és sóhajtok egyet. Chiyo papnő háza felé nézek, mikor valami motozást hallok. Ezt furcsállom. Már 3 napja, hogy megvolt a papnővé jelölésem, és igazság szerint tilos lenne leskelődnöm. De még csak 14 éves vagyok...és koromhoz képest rettentően kíváncsi. Odalopakodom a házhoz, és a résnyire nyitott ajtón bekukucskálok.

  Tűz lobog a kandallóban, ami megvilágítja a házban tartózkodó két személyt. Az egyik Chiyo papnő - vitathatatlan, megismerem már csak a papnőruháról is, de jellegzetes, kissé görnyedt testtartásáról is - a másik egy férfi, középkorú, a félhomályban nem tudom rendesen kivenni az arcát,de valahogy úgy érzem, mintha ismerném.Beszélnek valamiről. Nem hallom tisztán, ezért óvatosan, nehogy bármi zajt csapjak, még közelebb lopózom, és fülemet az ajtó nyílása mellé tapasztom.

- De biztos vagy benne? - kérdezi Chiyo papnő.

- Egészen biztos - válaszol a férfi. Ismerős a hangja, de nem jövök rá, honnan.

- Mi lesz, ha lebukok?

- Ugyanmár, hogy bukhatnál le? Chiyo-chan, te lennél az utolsó, akit gyanúsítanak.

- Figyelj...most menj el...majd még jelentkezek...

- Akkor jelentkezz, ha már elintézted! Előbb ne!

- De...

- Nincs de! Azt teszed, amit mondtam, különben...

- Mi különben? - fakadt ki Chiyo papnő. - Azt hiszed, nekem könnyű? Te is fenyegetsz, más is fenyeget, hogy a lányt válasszam, megvolt, most meg öljem meg! Nehogy sétagaloppnak fogd fel ezt az egészet!

  Mitsuko, azaz most én elhátrál. Hogy ölje meg...kit is? Csak nem...ENGEM?

  Hosszú csend.

- Mentem! - hallom a férfi hangját. - Tudod, mit kell tenned!

  Chiyo papnő egy igen csúnya szót mond a férfira. Mikor feleszmélek, hogy talán el kéne mennem az ajtótól, már úgyis késő lenne...lenne bizony, merthogy a férfi a hátsó kijáraton távozik. Kedvem lenne odamenni, és megnézni, ki az, de meg sem merek moccanni.

  Chiyo papnő háttal áll nekem. Nem látom az arcát, de a félhomályban, melyet a kandallóban lobogó tűz ad, szerintem nem is láthatnám. Hirtelen megfordul! Pont szembe néz velem. Riadtan felkiáltok, és elhátrálok az ajtótól, de már késő. Chiyo-chan feltépi az ajtót, és ott áll velem szemben, arca szinte füstöl a dühtől. Amint meglát, megváltozik az arckifejezése.

- Mitsuko-chan! - szól, olyan szeretettteljesen, amilyenen egy anyuka szólítja a gyerekét - nem akartalak megijeszteni, nem tudtam, hogy te vagy!

- Chiyo-chan! Elnézést kérek!  - gyorsan felállok, és etikettnek megfelelően meghajlok. - Én nem akartam hallgatózni, komolyan, csak...

  Megakadok. Mit mondhatnék? Ez olyan, mint amikor a diák a nyitott füzetből felnézve: Én nem akartam puskázni, csak...

- Ugyan, kicsim, semmi baj. De mit keresel ilyen későn az utcán? Gyere be,szólok a szüleidnek, hogy jöjjenek érted. Nehogy valami bajod legyen - és mosolyog.

  Gyanús a helyzet.

- Ne aggódjon, Chiyo-chan, nem vagyok már kisgyerek...

- De kicsi szívem, te leszel a leendő papnő, az utódom. Féltelek. Gyere be, megiszunk egy limonádét, jól lehűt ebben a melegben, aztán hazaviszlek, vagy szólok a szüleidnek.

  Hazudnék, ha azt mondanám, hiszek neki. Magamban drukkolok is Mitsukonak, hogy be ne menjen. Azonban belátom, nem tehet mást.

- Köszönöm, Chiyo-chan! - ezzel bemegyek mellette a kinyitott ajtón.

  Nem gyújt villanyt, ugyanúgy csak a kandallóban lobogó tűz szolgáltat némi fényt.

- Szereted a limonádét, angyalom? - kérdi a papnő. Bírom a stílusát, amivel a gyerekekhez beszél. Viszonylag későn, harminckét élves korában lett papnő, ezért sok gyerekhez úgy beszél, mintha a nagyanyjuk lenne.

- Igen...köszönöm.

- Csüccs le! - int a kandalló mellett lévő fotelra.

- Chiyo-chan, nincs melege? - kérdem, mikor megcsapja arcom a tűz forrósága.

- Ááá, nincs - válaszol szórakozottan.

  Fura.

- Tessék, kicsikém a limonádé! Szólj, ha nem lenne elég édes! - nyújt felém egy poharat.

- Köszönöm! - elveszem, és a benne lévő kiskanállal megkevergetem. Hallom,amit a cukor karistolja a pohár alját.

- Ööö, papnő... - kezdenék bele, amikor látom, hogy a szemben lévő fotelben ül, nézi a tüzet...és a kezében lévő limonádéba potyognak a könnyei!

  Leeseik az állam. Még sosem láttam őt sírni. Felém néz. Leteszi a poharát egy asztalra, majd feláll, és odajön hozzám. Nagyon megijedek.

- Bocsáss meg! - kiáltja hirtelen, majd odakap, megragad, és egy rántással kitekeri a nyakam. Itt ébredtem fel a Mitsuko által előidézett transzállapotból. Én is átéltem Mitsuko halálát, és az egész szörnyűséget.

- Na jó, egyezzünk meg! Ha nem fogod be a lepcses...
- Akkora barom vagy!
- Én is nagyon szeretlek, de ha nagyon kell, akkor itt egy kicsi cellux, na azzal elhallgattatlak.
  Fenyegtésem beválik. A lány elhallgat.
- És most detektívesdit játszunk. Első szabály: Szemforgátás nincs! Második: Nincs grimasz, harmadik:- Ha kérdezek válszolsz, egyébként kuss!
- Szépen beszélsz!
  Kirántom a celluxot. A lány macskanyávogást hallat.
- Neeee!
- Jó! Akkor ne csalj a játékban!
  Olyan "természetellenes természetességgel" beszélek, hogy az már nekem is sok.
- Első kérdésem lenne, művésznő: Hogy hívnak?
  Rövid hallgatás után...
- Mitsuko...
-Vezetékneved?
- Inada.
- Te szórakozol velem? Vagyok annyira olvasott, hogy...
- Ha a Battle Royale-ra gondolsz, akkor egy kicsit sem vagy jól olvasott, drágám - negédeskedik Mitsuko. Az ott "lányok egyes"-t, Inada Mizuho-nak hívták, nem Mitsukonak. Ez a nevem és kész.
- Értem! Következő:- Hány éves vagy?
- Ezt mostkomolyan kérdezed?- nevet.
- Akkor hány évesen haltál meg? És mióta vagy halott?
- 14 évesen haltam meg. 5 éve vagyok halott.
- Akkor most mi a fenét keresel ebben a képben? És hogy tudsz beszélni?
- Fogalmam sincs. Állítólag a halálfélelem tart minket, szellemeket itt, és csak azok tudnak kommunikálni az élőkkel, akik beköltöznek valamilyen személyes tárgyba, ami szinte kivétel nélkül egy fénykép, vagy egy festmény szokott lenni. - magyaráz.
- Hogyan haltál meg? - szegezem neki a kérdést, ami a legjobban érdekel.
- Az öregség vitt el. Csak fiatalon.
- Mitsuko...
- De ha elmondom, földhöz vágsz, mert azt hiszed, hazudok.
- Nem foglak. Most megígérem.
  A lányka hallgat. Amióta megszólalt, önszántából először.
- Na, na beszélj, eddig be nem állt a csuszalesőd!
- Chiyo papnő ölt meg.
  Dermesztő csend....csend...csend...csend...csend...csend...cse..........
- HAZUDSZ! - sikoltom.
- Nem hazudok.
- Chiyo papnő egy tisztességes, igazszívű papnő volt. A halálhírére az egész falu gyászba borult. Ő egy olyan asszony volt, aki mindenkin segített, aki a papnők könyvének összes szabályát maradék nélkül betartotta, akihez soha, senki sem érhet fel!
- Kimiko, ne nézz teljesen hülyének! Csak azért mondod ezt, mert ezt követeli a papnők etikettje.
  Van igazság abban, amit mond. Valóban Chiyo papnő egy...khm...fehérmájú dög volt.
- Mi történt? - kérdem.
- Chiyo papnő megérte papnősége huszadik évét. Ilyenkor általában megjelölhetnek egy utódot. Ha az utód meghal, vagy valami olyan történik vele, ami megakadályozza a papnővé válását, akkor a papnő halála után a falu választja a következőt.
- De... az nem lehet... - dadogom. Tudom, mi fog következni.
- De igen! Chiyo papnőt megzsarolták, hogy engem válasszon. Aztán miután ez megtörtént, végzett velem.
- Hogyan...?
- Tedd az kezed a kezemhez! - nyújtja felém a kezét a fényképen keresztül.
 Egy ujjammal megérintem az apró tenyeret. Erre, mintha nem is magam lennék, emlékképek kezdenek villódzni a szemem előtt, és néhány perc múlva eszméletemet vesztem.

  Relax....relax...relax...
- Kimiko, hiába, nem tudsz kinyírni! - halok egy torz hangot valahonnan a mosókonyha felől.
Nem törődök a hanngal. Mintha ott sem lenne. Ugggyanmár, Kimiko! Méghogy beszélő fénykép! Te nem vagy komplett!
- Eressz már ki! -hallom újra a kiáltást.
Felállok, és kinyitom az ajtót, amin kiszalad a macska.
- Na, ezzel is megvolnánk - sóhajtok nagy elégedetten.
- Kimiko, neked fogalmad sincs róla, milyen gusztustalan a kimonód vizesen! - újra a hang.
 Ismét felállok, és a mosókonyhába battyogok.
- Jaj, tudtam, hogy kevés lesz ez a mosópor.
  Felkapom a mosógép mellé tett Clorox-ot.
- Kimiko varázsol, jaj nektek foltok, sugárzik a fehérség a Cloroxtól.
- Szép a hangod. Déja vum van tőle. Mikor még életemben egyszer a macska farkára léptem, akkor hallottam ilyet.
- Aimer, c'est ce qu'il y a de plus beau! - énekelek hangosabban. Rómeó és Júlia franciául. Mindegy, csak a hangot ne halljam.
- Kimikooooo!!!!!!!!!!!
- Aimer, c'est monter si haut. Et toucher, les ailes des oiseaux, aimer...
- Jaaaaj, ne nyávogj!
- Liebe, kann's schön res geben - németül.
  A hang ismét szaval egy sort. Nem zavartatom magam, már ott tartok hogy: - Ist unbesiegbar!
- Ha abba...
- Liebe, sie gibt die Kraft um
  Alles zu erreichen.
  Ängste sie werden weichen.
  Liebe, sei unser Zeichen!
- Eressz már ki! Szédülök!
- Liebe, sie trägt mich vorwärts
  Liebe, wie lässt sie mein Herz verbrennen
  Und ich bin wehrlos
  Liebe, ist ewig zeitlos.
 - Kimiko!
  Nagyot rúgok a gépbe, pont a gombra, így az leáll. Kiveszem a kiminóm, és vele együtt a fényképet.
- Felázott az orrod! - jelentem ki kárörvendően, mikor megpillantom a képet.
- Szemét! Ez is miattad van! - dühöng a fénykép, és megtapogatja az orrát.
- Meg a te be nem álló szád miatt.
  A képen lévő lány abbahagyja az orra vizsgálását, és rámnét a fekete szemével.
- Hivd ide a nagyapámat! - mondja.
- Nem tehetem! - mondom ezúttal vicc nélkül. - Szívinfarktusa volt! Éppcsak hogy meg tudták menteni. Nem szabad idegesítenie magát, és most miattam is elég baja van. Gondolom, te sem akarod, hogy kövessen téged.
- De igen! - csattan fel a lány!
- Ezt nem gondoltam komolyan. - jelentem ki, és tudom, hogy iagzam van, mert a lány ökölbe szorított keze lassan lehanyatlik, és szikrákat szóró szeme sem nyársal fel többet.
- Most mit akarsz a fényképemmel? - kérdi.
- Per pillanat kirakni a polcomra, ha nem haragszol, és aludni egyet.
  Beviszem a szobámba, berakom az asztalon álló többi kép közé, és ledőlök az ágyra. Ismét alszok. Amint az már tőlem megszokott.

 

  Lecsuknivaló görény vagyok! De tényleg! Nem fogjátok elhinni, mit csináltam, miután Hiro apó hirtelen kirohanása után felocsúdtam.
  Elmentem az apó házához, és figyeltem, mikor megy el az öreg otthonról. Belopóztam a házába, és elkezdtem...kutakodni! Én szemét disznó. Nem vagyok kukkoló, nincs semmiféle perverz széndékom. Igazából csak az unokára voltam kíváncsi. Találtam is egy fényképet egy kislányról. A fényképek nagy része egy eldugott fiókban volt bekeretezve, gondoltam, nem fog feltűnni neki, ha elcsórok egyet. Elemeltem egy kicsi, fekete szalaggal átkötött fotót, és elrohantam. Épp időben, mivel csak pár lépésnyire jártam a házától, mikor az öreg befordult a sarkon.
- Szervusz, Kimiko! - kiáltott.
- Kimiko-chan - javítottam ki halkan, direkt úgy, hogy most ne hallja meg, és eldugtam a képet a kimonóm számtalan zsebeinek egyikében.
- Mi jártaban erre? Engem kerestél? - kérdezte.
- Ööö... - próbáltam elfogdható magyarázatot találni. - Igen, Hiro bácsi. Csak szólni akartam, hogy rendet raktam a hörcsögök után, találtam a padláson egy terráriumot, amibe betettem őket...
- Kimiko? - kérdezett hirtelen.
- ...-chan... - mondom ismét mínusz 200 herz hangerővel. - Tessék?
- Minek vannak azok a hörcsögök?
  Nagyot nézek. De tényleg nagyot. Kocsányokon lógnak a szemeim. Majd hirtelen kirobban belőlem a kacaj. Hiro bácsi most érdekes módon nem csap le, hanem megvárja, míg elmúlik rólam ez a nevetőgörcs.
- Hiro bácsi! - mosolygok, miközben a könnyeimet törölgetem. - Higyje el, fogalmam sincs.
- Akkor hajítsd ki őket! Porfogók.
  Megint nevetek. Állatokra eddig még sosem halottam a porfogó kifejezést, de igaz lehet. Egyszer kiráztam egy hörcsögöt a teraszon, mikor naon összemocskolta magát, és nem tudtam, tud-e úszni.
- Nem lehet. Állítólag Chiyo-chan tenyésztette őket, és meghagyta, hogy neveljék őket tovább, amíg a legutolsó is ki nem purcan.
- Ez böszmeség! - vágja rá a bácsi.
- Hiro bácsi... - nem akarom megmondani neki, hogy ez a beszólása kissé "gyurcsányos" volt. (sorry, ez itt nem a politika helye, úgyhogy pártállástól függetlenül elnézést)
- Hogy állsz a Kami-választással? - vált témát az apó.
- Sehogy!
- Mi? - visít olyat a bácsi, hogy az már kutyacsaholásnak is beillik.
- Nem mi, hanem tessék.
- Agyalágyult!
- Én is szeretem magát.
- Ostoba!
- Hát ebből kifolyólag tényleg.
  Rövid szópárbajunk során olyan pókerarcot vágok, hogy még a Vágó István is megirigyelhetné. Nagy tiszteletnek örvend itt minálunk, nem rég hidat neveztünk el róla. (vágóhíd)
- Hazamész! - replikázik Hiro bácsi. - És szépen nekiállsz kamit választani.
- Azt ígérte, hogy segít nekem, apó! - ellenkezem.
- Visszavonom! Nyomás haza!
  Kicsit meghajlok. Ostoba papnő etikett. Majd megfordulok, és elssszzzompolygok, mint Gollam a Gyűrűk Urában.
- Nyááá, Djágassszzzág! Hol asssz én kisssz papnőcuccosssz puccossszz könyvecccckém? - morgok, mint valami Achmed a halott terrorista!
  Miközben a könyvet keresem, Kami tudja mitől, de rámjön az ötperc. Achmedet, a halott terroristát utánzom. " Good evening, Achmed! " " Good evening...infidel!"
  Magamban nevetek, és tovább mondom. " I am terrifying...terrorist!"
Nagyot kacagok, mikor a " SILENCE! I KILL YOU! " részhez érek. (i am sorry, angolosok, lehet, hogy ez i'll kill you)
  Ezt még elismételgetem párszor.
- SILENCE! I KILL YOU! - vetem be a harmadik kiáltást, amit ilyenkor mindig visítássá torzítanak.
- Khm...zavarok? -hallok egy hangot.
  Hirtelen azt hiszem, Hiro bácsi lopakodott utánam, körülnézek, de nem látok senkit.
- Ki az? - kérdezem, nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Ha érdekel, akkor a kimonód belső zsebében megtalálsz. És mosd már ki ezt a koszos rongyot, az egész napi étrended rajta van. Te, a pörkölt egészségtelen, még ha jó ősi magyar kaja is, és ráadásul...
- Csitt! - kiáltom, megijedve a szófosó illetőtől. Hogyhogy a kimonóm zsebében...
  Belenyúlok a kimonómba, és kiveszem az apó unokájának fényképét.
  A képet nézem,mikor az megszólal.
- Te jó Kami, mikor  egyszer a nagyapám azt mondta, hogy hasonlítok rád, nem hittem volna, hogy egy ilyen lányra gondol,mint te! Mondom, bittos úgy valahogy néz ki, mint én... - sebtében szemrevételezem, fekete haj, fekete szem, és fekete ruha, bittos valami ünnepen készülhetett a fénykép,(vagy egy nyugati rokon temetésén) , de a fényképnek(!) sajnos be nemm áll a csuszalesője . - Ezért is mondom, érdekes egy csaj vagy te, Kimiko, vagy hogy is hívnak - folytatja, félő, hogy kihűl a gyomra, bár arra még mindig nem jöttem rá, hogy ugathat (ennyit) egy fénykép. - Ráadásul papnő a kis szentem. Nehogy már átvedd a helyem az öregemnél. Úgyse fog menni. Még ha ki is nyírt az a vénasszony, akkoriban a templomban, akkor se fog menni. Az unokája én vagyok...voltam! Nem egy ilyen hupilila szemű, albínó kis...
  Földhöz csapom a képet, ráugrok, elugrok, majd felkapom, és belevisítok a fotón lévő lány repedt üveg alatt lévő pofájába.
- NEM VAGYOK ALBÍNÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!!!!
- Akkor meg miért ilyen szép fehér a hajad? - hunyorít.
- Mert!
- A szemed színe pedig...
- Mindig más.
- Figyelj... - kezdené a csaj.
- NEM! Te figyelj! - erőt vesz rajtam a hisztéria e beszélő kép láttán. - Igazad van! Télleg ocsmány a kimonóm, úgyhogy kimosom!
  Ott helyben kivedlek a cuccból, és belevágom - fényképestől - a mosógépbe.
Áááá, relax. Olvasok egy jó könyvet. Ami még véletlenül sem szól a papnőségről, se semmiről, amihez közöm lehet, miközben a mosógép dübörög mögöttem.

  Hiro bácsi áttakarítatta velem a házat. Aztán kénytelen voltam repülő macskákat látni... az apó átdobott egy párat a ház felett, amelyikről megtudta, hogy hörcsögöt evett. A megmaradt 15 höri most, amíg nincs új terrárium,egy egy befőttes üvegben vannak. Hmm, befőtt, ábrándozok el a seprűnyélre támaszkodva...kompót...
CSATT!
- Hiro bácsiii! Hagyjon már békán! Akarom mondani békén!
- Kimiko, te egy...
- Kimiko-chan - javítom ki ismét.
CSATT!
- Elegem van! - visítom.
- Ne visítozz itt, mint a szűzlány!
- De ha egyszer az vagyok!
- Kimiko! - csattan Hiro bácsi.
  Papnőség ide, vagy oda, nevetni kezdek. De mint egy hároméves. És nem bírom abbahagyni. Hiro bácsi majdnem felrobban.
- Fejezd be! - kiáltja, és toporzékol.
 Nagy nehezen megálljt parancsolok rakoncátlankodó arcizmaimnak.
- Bocsánat! - hajtom meg magam egy papnőhöz méltóan, és ennek eredményeként Hiro apó kicsit felenged.
- Neked Baka-kunt kéne választanod kaminak - mosolyog.
- Ez nekem is eszembe jutott - bólogatok.
- Amúgy van ötleted? - kérdi, miközben legnagyobb meglepetésemre kiveszi a kezemből a seprűt, és takarítani kezd.
- Öhm, Sora-chanra gondoltam...
- Sora-chan a te tökéletes ellentéted...kifinomult, bűbájos, kedves...
- Köszönöm! - csattanok fel.
  Hiro apó felkacag, és majd kiesik a szemem a helyéről, mikor fél kézzel magához ölel.
- Kislányom - mondja. - te nem lehetsz igaz...
  Nem is vagyok a lánya. Igaz, sokszor hívott már így, mert lányaként szeret, de akkor is.
- Apó... - próbálnék kibontakozni az öleléséből...
- Jaj, Kimiko... - kezdi fátyolos hangon. - Mintha az unokám lennél.
- Nincs is unokája!
- De volt - suttogja, és pedig azt kívánom, bárcsak lenyeltem volna a nyelvem.
- Pont olyan volt, mint te. Nagyszájú, hülyéskedő, mégis nagyon szeretnivaló. Mintha benned született volna újjá.
- Mi lett vele? - tapintatlankodom.
- Megölték - mondja. - Most el kell mennem...fordul el, és biztosra veszem,hogy sír. Holnap megint jövök. Addig is Viszlát,kicsi papnőm.

  Szégyenszemre fell kell keresnem ezt a pofozkodós Hiro bácsit. Meg kell kérdeznem tőle, mi ez a Kami-választós cucc. Elmagyarázza, hogy ez olyan, mint a nyugati kúltúrákban a keresztényeknél a bérmálkozás. Csak nekünk Kamit kell választanunk, nem szentet.
- Mi alapján kell kiválasztani a Kamit?
- Az alapján, mit szeretnél legfőbb erénynek, mit szeretnél az életed során vezérfonálnak.
  Utálom, mikor Hiro apó így beszél...aztán eszembe jut...nem utálhatok senkit és semmit. Ez lehetetlen! Ilyenre ember nem képes! Bele fogok bukni a papnőségbe! Valaki mást fognak választani helyettem, és ezért elűznek a faluból! Történt már ilyen, mi van, ha.....
  Hiro bácsi nyakon vág!
- Kimiko, te egyáltalán nem is figyelsz rám!
- Kimiko-chan - javítom ki.
- Mindegy! Ugyanolyan nagyszájú, mihaszna kislány vagy, mint amilyennek gyerekkorod óta ismerlek!
- De én nem is...
- De igen, is az vagy!
  Otthagyom. Egy jó papnő higgadt? Lesz*rom...
Egy jó papnő sosem káromkodik...nesze neked, Kimiko...milyen jó, hogy nincs "egy jó papnő nem skizo" szabály:)
  Otthon előszedem a Kamik könyvét. Még a szüleim adták nekem régen. Gondolataimba merülve lapozom, mintha a lapok erős szuggerálása meghozná a választ.
  Kit válaszak? Jurusi-chant, a megbocsátás kamiját? Vagy Ai-chant a szeretet istenét? Esetleg Baka-kunt, a hülyeség urát? Még ez illene a legjobban rám.:)
Sora-chan az ég, a felhők, és a szépség úrnője. Még ő a legesélyesebb. Mindig is vonzott az ég, a madarak birodalma, szeretnék repülni, ha csak egyszer is, versenyezni a vadlibákkal, lelökni Nils Horgersont Márton hátáról, és bekopogni a repülők ablakán, halálra rémiszteni az utasokat.
  Milyem furcsa, hogy gyermeki ábrándozásom rögtön ilyen morbid gondolatokba csap át. Én legalább bevallom, hogy milyen vagyok. Próbálok rajta változtatni. De ezeket a gondolatokat nem tudom kiverni a fejemből. Magamban már szinte érzem, ahogy repülök. Szállok! Rohadt gyorsan elhúz felette egy rakéta. Sietős neki, hiszen ég a feneke! Közvetlen rokona a tűzokádó sárkánynak, aki, ha elrontja a gyomrát, vulkán lesz...akarom mondani, tűzhányó. Már a sárkányt is látom magam felé szállni. Magához öleli kis rokonait, a gyíkokat, a krokodilt, aki azért lett lapos, mert ő mikor a kis sárkányok repülni tanultak, megszegte a kijárási tilalmat, és a sárkány egyik mancsára tekeredve látom a kígyót is. A sárkány szorítja, a kígyó jobbra-balra himbálózik...ez a rohadt sárkány kígyót MEGLENGET a keblén. Repülnék tovább, de... zuhanok. Zuhanok! ZUHANOK!
  Felriadok. Már megint elaludtam. A könyvet használtam párnának...széle kis híján kiszúrta ibolyaszín szememet. Megpróbálok felállni, de ráültem a hajamra, így a felállásból pofára esés lett. A kimonóm már elviselhetetlen állapotban van... pedig Budmil, nem pedig Tesco gazdaságos. Lehet, hogy tényleg Nike-ra kéne váltanom?
  Sétálok egyet a házam körül. Mint papnő, jogosult vagyok saját házra. Közben dalolászok: Hiro bácsi arca lapos/Nem rút az, csak titokzatos...
- Kimiko! - hallok egy hangot, és reflexből lebukok az újabb pofon felől, mire valaki orrba rúg!
- Ostoba lány, miért hajoltál le? - kérdi Hiro bácsi, aki most pofonvágás helyett a bokánrúgást választotta volna, csak én keresztülhúzta, a számításait...vagy ő húzta keresztül az enyémet?
- Nem unja még Hiro bácsi ezt az örökös karatézást? - kérdem, kezemet a nózimra tapasztva:)
- Idióta! - ordítja le a hajamat. - Azért jöttem, hogy segítsek neked.
- Miben? - értetlenkedek.
- Kamit választani! Vagy bármiben! Kicsi vagy még! Egyedül nem boldogulsz!
 Kösz, Hiro bácsi, csak az kellett, hogy megjelenj. Most egész napő dolgoztatni fog, mert már lassan három napja, hogy semmi házimunkát nem végeztem a hörcsögök etetésén kívül. Ezt nem láthatja meg!
  Hiro bácsi bemegy a házba!
- Hiro bácsi, várjon! - utána rohanok a házba, de felbukok a küszöbben, orraesem, közben elcsúszok a padlón, leverem a hörcsögök terráriumát,ami ezer kis darabra törik a huszon-valahány hörcsög pedig megrettenve fut szét. Hiro bácsi ordít, mint a fába szorult féreg! Valaki hozzon egy harkályt! Kisveszek egy hörcsögöt a kimonóm nyakából. Meghallgatom a rendes napi prédikációt. ...hegyibeszéd...hegyibeszéd...hegyibeszéd...repülök...ismét szállok...pofon...felébredek...hegyibeszéd...hegyibeszéd...

  Ismét vizilóásítással indul a napom. Világéletemben szerettem aludni, mint a mormota, étvágyam volt, mint a farkasé, és mindent meghallottam, fülem, mint a rókáé...talán ez volt az oka, hogy okaaszan, ha beteg voltam, mindig állatorvoshoz vitt. Bár ott otooszan is törzsvendég volt...hogy miért? Hát hadd jellemezzem: Lófogú, pókhasú, harcsabajszú, halvérű izompacsirta volt, erdőben jó kocavadász, de egyébként bivalyerős csirkefogó. A Falu nagykutyája, hiába született tyúkeszűnek, és mégis folyton kakaskodott, bogaras volt, szegény ürge... talán tőle örököltem az folytonos kétbalkezességemet, és hülyeségeimet.
  Mosakszom, hörcsögöt tömök, imádkozom Chiyo-chanért...már nagyon unom...
  Elindulok, hogy segítsek a falu lakosainak. Hiro bácsi könyvéhezmég hozzá se nyúltam, ott van a futon-om mellett. Majd fellapozom, ha már tényleg nagy szükségét érzem...
  - KIMIKO-CHAAAAN!!!!!!! - rohan felém egy kisfiú. Ismerem, az egyik másodfokú testvérem keresztfia. Majdnem mindenki rokonom itt a faluban. Seto, a kisfiú, mikor beér elém, liheg, mint a bolond, majd nagy nehezen kinyögi, hogy az unokatestvérem szül.
- MIIII??? - visítok fel...bár magam sem tudom, mit tehetnék, de odarohanok. Feleslegesen, mire odaérek, már három kis sivítozó baba rugdalózik a bölcsőben.
- Kimiko-chan? - szól az unokatestvérem, Natsume. - Van egy kis baj velük...
  Nagy nehezen kiszedem belőle...ugye, három gyerek, hat láb...csak hát nem egyenlően elosztva...az egyiknek csak egy van, a másiknak kettő, a harmadiknak három... ez...DURVA!
- Mi legyen a nevük?
- Hát...ööö...Bill, Stabill, Csernobill... - sorolom.
  Az unokatestvérem kizavar. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy megfogadja a tanácsom. Alig vágódik be az ajtó az orrom előtt, kiabálásra leszek figyelmes, és látom, hogy Natsume férje, és annak anyósa veszekednek.
- Anyuka, miért nem szólt, hogy jön? - kérdezi a Keiichiro, a férj.
- Mert látni akartalak téged is, fiam! - hangzik a válasz.
- De anyuka, már hatodszorra toppan be váratlanul.
- Akkor az idén újíthatnátok! Mondjuk úgy, hogy be is engedtek!
- Anyuka...
- Édes fiam, te egyáltalán nem szeretsz engem!
- Dehogynem, Anyuka! Szeretem a főztjét, szeretem, hogy halandó...
  Elsunnyogok, majd pár házzal odébb visítva röhögök. Ezt nem lehet kibírni. Hiro bácsi arra megy, és megint felképel. Utasít, hogy azonnal fogjak neki a könyv elolvasásához, különben sosem lesz belőlem jó papnő! Káromkodni kezdek, mire kapok még egyet. Hiro bácsi, mióta a szüleimet elküldték egy messzi faluba dolgozni, és már egy éve nem láttam őket, csak pénzt küldenek nekem folyton haza, isten tudja miért, de feladatának tekinti a nevelésem.
- Hiro bácsi...hogy esne hadifosságba...
  Meghallván a saját hangom megint nevetni kezdek...cseppet sem nőies hangon. Elhajolok a harmadik füles elől, és nevetbe hazaszaladok, közbe egyszer sikerül orra esnem a földig érő kimonómban.
  Nagy kelletlenül kezembe veszem a könyvet. Találomra felcsapom, hogy legalább egy-két szemelvényt olvassak belőle. Rengeteg a szabály, néhányan megakad a szemem.

1. Egy jó papnő mindig mindenkin segít, mert mindenhez ért.
25. Egy igazi papnő sosem nevet hangosan, a kacarászásnál több nem menengedett.
90. Egy jó papnő soha nem kapkod. Mindig időben van, soha nem késik el sehonnan.
481. Az igazi papnő ugyanúgy segít a legjobb barátján, mint halálos ellenségén. Már csak azért is, mert egy magát papnőnek valló személynek nem lehet ellensége, az utálatot pedig csak szótárból ismerheti.
6391. Bármi történjék, egy jó papnő higgadt.
9111. Soha senkit nem sért meg. Hivatására büszke, esetleges hibáiért mégis tud bocsánatot kérni.
19562836...........................
  Kis híján elalszom a könyv fölött. Most valahogy azonban mégis ébren maradok. A szabályok végtelenek. Nem tudom megjegyezni őket, sem pedig betartani.
  A könyv legeléjére lapozok. Leesik az állam. Egy bekezdés szerint egy hónapon belül Kamit kell választanom magamnak, akinek a kezébe ajánlom az életem. Kami is rengeteg van. Legalábbis a falumban, Setaki-ban legalább 2000-et ismernek. Lehet, hogy japán más részein nem így van. A falum rettentő elzárt...200 km-es körzetben egy falu sincs a közelben. Sok hagyományt felejtettünk el, és rengeteg újat teremtettünk magunknak, mi Setaki-iak. Biztosra veszem, hogy a vallásunk is más lett az idők folyamán.
  Gondolataimba merülve fésülöm fehér hajam. A tükörbe pillantva látom, hogy szemem zafírkék. Nem vagyok meglepődve...szemem szinte naponta változtatja a színét. Régen a szüleim azt mondták, akkor leszek igazán felnőtt, ha minden érzésemhez egy-egy szín fog társulni. Ez egyenlőre még nem sikerült...szemem színe rendszertelenül változik. Lassan végighúzom a hajkefét térdemig érő hajamon. Sosem vágattam le. A papnőknek tilos levágatni a hajukat, hisz régen mindenkinek tilos volt, de én, papnő lévén, teljesen a hagyományok foglya maradok életem végéig, ha csak nem küzdök, és nem újítok, ha nem török utat saját magamnak. Persze nem tudtam, hogy papnő leszek. Egyszerűen csak a szüleim nem engedték, hogy lenyesessem. Sosem tudtam meg, miért, és szerintem már nem is fogom.

  Reggel egy vizilót is megszégyenítő ásítással ébredek. Kinyitom a szemem, és pislogok. Hogy kerültem ebbe a házba, ahol épp most vagyok? Gondolkodom, már amennyire képes vagyok rá, és nagy nehezen eszembe jut. Hát persze! Meghalt a régi papnő, és engem neveztek ki helyette! Csak tudnám, miért pont engem??? Engem, Kimiko Kiriyamát, mostantól Kimiko-chan néven ismer majd a falum, és én leszek az új papnő. Tutira el fogom szúrni...
  Ebben a Kami háta mögötti kis faluban, Setaki-ban a papnő nem igazán Miko. Ne is gondoljatok Hino Rei-re a Sailor Moon-ból, vagy Kikyo-ra az Inuyashából. Nem részletezem a kötelességeimet, előbb-utóbb úgyis fény derül majd mindenre.
  Felkelek, és megmosakszom, a legújabb Avon szappannal. Aztán belebújok a kimonómba. A szép új, Budmil márkájú, papnő-kimonóm, már első látásra beleszerettem. A következő képpen néz ki: Egy hosszú, földig érő, piros kimonó, arra pedig egy ugyanilyen fehér, amin végig vágások vannak, így úgy érzem magam, mint egy Túró Rudi, amin átment az úthenger. Amúgy a hajam fehér, hiába vagyok fiatal, és vörös a szemem, (nem, nem vagyok albínó) szóval nem vagyok épp egy férfi szívek elrablója. Ráadásul igen alacsony is vagyok. Rémes. De lássuk a napi teendőket.
  Első dolgomként megetetem a hörcsögöket. Van vagy húsz, és arra valók, hogy legyenek. Aztán elmegyek a szentéjbe, ahol még egy hétig őrizzük Chiyo papnő hamvait, majd eltemetjük. Imádkoznom kell szerencsétlen lelki üdvéért. Letérdelek a kandalló elé, amiben lobog a tűz, előtte Chiyo papnő por formában egy köcsögben. Mindenfelé imafüzérek és gonosz szellemeket távoltartó írások lógnak. Ügyet sem vetek rájuk, hanem összekulcsolom a kezem, és belekezdek:
- Óh, Kami-sama, nagy Hokori-kun! Óh, nagy Kami-sama, nagy Sora-chan. Óh, Kami-sama, nagy Baka-kun...
Miután felsorolom az összes isten, akiről csak tudok, így szólok: - Hallgassatok meg!
- Óh, nagy Kami-sama, mélyen tisztelt papnőnk, Chiyo-chan tegnap eltávozott közölünk. Kérlek, vigyázz rá a túlvilágon, ne hagyd playboy újságban szerepelni. Tarsd őt távol a nyuszis magazin címlapjától. Kérlek, add meg neki, amire szüksége lehet, ne felejsd el az internetet sem. Lelki üdvéért könyörgöm, Kami-sama, Hozzád, hisz Chiyo-chan mindig is csak a pasizáshoz értett. Kami-sama, ha téged is megkörnyékez, ne hagyd magad elcsábítani. Igen, Baka-kun, most hozzád beszélek. Óvakodj a halott papnőtől. Sora-chan, te istennők legszebbje, te légy Chiyo-chan tanítója a túlvilágon...
  Még vagy egy óráig lököm a süketet. Mikor már megunom, sétálni indulok a faluba. Mostantól minden napra ez lesz a programom. Hörcsögetetés, ima, majd falu-túra, hogy segíthessek azon, akin tudok. Az első segítségre szoruló ember Hiro bácsi, a falu-tanára. Elromlott az csengő, és most nem tudja összeterelni a gyerekeket.
- Majd én segítek, Hiro bácsi! - kiáltok fel, és már futok is a gyerekek után.
- Kimiko! - kurjant boldogan az egyik unokatestvérem. - Játsz velünk te is! Te vagy a fogó!
  Elkezdődik a ribillió. Ez a kis pisis azt hiszi, hogy gyorsabb nálam. Majd én megmutatom. Üldözőbe veszem. Hiro bácsi kiabál, ahogy a torkán kifér, de nem  figyelek rá. Minden figyelmem a fogócskára irányul. Fehér hajam és kimonóm csak úgy lobog, ahogy a gyerekeket kergetem, ők pedig visítva szaladnak el előlem. A kimonómat összemocskolom. Kitörök egy ablakot. Az idegösszeomlás szélére űzöm Hiro bácsit. Végül is elkap, lekever egy taslit, és hazazavar. Pofákat vágva indulok el, mikor valami fejbetalál. Egy könyv az, Hiro bácsi hajította utánam. Papnőktől papnőknek a címe. Ebből a könyvből megtanulom, hogyan lehetek jó papnő. De nem érdekel. hazamegyek, és elalszok. Még egyszer felkelek enni, majd újra alszom. Ki kell hevernem papnőségem néhány első órójának fáradalmait.